Csütörtök délelőttönként a Klubrádióban Péterfy Gergely kilép a stúdió falai közül, és az ország határain túlra indul. Európa különböző tájain élő migránsainkkal beszélget arról, mit tapasztalnak, mit kedvelnek abban az országban, ahol jelenleg élnek és dolgoznak.

Szinte minden megszólaló megemlíti: nagyon szereti, hogy ott az emberek boldogok, és mosolyognak egymásra. Hogy ezt itthon miért nem teszik? Szerintük fásultak vagyunk, túlhajszoltak, és mindenki belefeledkezik a saját problémájába. Pedig nem kerülne semmibe rámosolyogni a másikra, és megkérdezni tőle: minden rendben, jól van?

Mintha olyan zsugoriak volnánk, hogy még erre sem futja sokunknak. Magam is tapasztaltam, nem is egyszer, amikor egy-egy hosszabb, unokázós külföldi útról hazatérve a repülőtéren kiléptem a váróterembe, és rámosolyogtam valamelyik ott toporgó hazánkfiára vagy -lányára, az úgy nézett rám vissza, mintha mindjárt az elmeállapotomat firtatná. Nem állítom, hogy

egy barátságos mosolytól nekem vagy a másik embernek megoldódnak a nyomasztó gondjai, de az egészen biztos, hogy  mindkettőnknek jobb napja lenne.

Alighanem ezért is épült egy egész tudományág a mosoly megértésére. A társas érintkezés pszichológiáját kutatók meggyőződése, hogy a szavak nélküli kommunikáció gyors, egy mosoly megértése és viszonzása alig egyetlen másodpercet vesz igénybe. Miközben a mosollyal azt a jelzést sugározzuk a környezetünknek, hogy boldogok vagyunk, elégedettek az életünkkel. A komor tekintetűekről, azokról, akik nem tudnak mosolyogni, vagy képtelenek a mosolyt viszonozni, éppen az ellenkezője feltételezhető.

Az ősi Indiában állítólag azért ábrázolták Buddhát földöntúli mosollyal az arcán, hogy aki ránéz, megértse: követői a boldogságot, a lelki békét remélhetik, és biztosak lehetnek abban, hogy mosolyogva el tudnak majd fogadni mindent, amit az élet rájuk mér. Ez a bölcsesség máig él, igaz, időnként megtévesztő lehet, hogy a keleti emberek arcán mindig ott bujkál valami mosolyféle, akkor is, ha az európaiak számára az egyáltalán nem tűnik helyénvalónak. Nekem a legfeltűnőbb, amikor például a kínai elnök arcára akkor is ráfagy a Fehér Házban valamilyen görcsös mosoly, amikor a tárgyalások során az amerikai kollégája éppen kemény büntetéseket készül kilátásba helyezni az országa ellen.

Ha politikus volnék, egyszer megbízást adnék a közvélemény-kutatóknak, kérdezzék meg a járókelőket, szoktak-e mosolyogni. És ha nem, annak mi az oka? Mi hiányzik ahhoz, hogy elégedettek legyenek az életükkel? Nem kellene a gyűlölködés helyett inkább mosoly offenzívát indítaniuk a pártoknak, hogy az emberek jobban érezzék magukat a bőrükben? Biztos vagyok benne, ha elkészülne egy ilyen felmérés, és az észrevételeket a döntéshozók komolyan is vennék, talán kevesebben hagynák el az országot, és többen jönnének haza. Hiszen itt is reményük lehetne a boldogabb, a mosolygósabb hétköznapokra.

Sok mindent lehet mondani Magyarországra, de azt a legkevésbé sem, hogy ma a mienk a „mosolyok országa”.

Somfai Péter (Népszava)