A berlini fal 30 évvel ezelőtti ledőlése megadta a kegyelemdöfést az addigi világrendnek. A HVG 1989-es cikke az előzményeket és az okokat foglalta össze. Az évforduló alkalmából ezt közölte a lap, és ezt osztjuk meg olvasóinkkal mi is:
1989. november 9-e után keletnémetek milliói számára vált tapinthatóvá a falon túli világ. Döntő többségük visszatért otthonába, de nem lehet tudni, milyen társadalmat akar ott ezek után „építeni”. S az európai status quót létrehozó nagyhatalmak is elbizonytalanodtak: ugyan mit kezdjenek az egyre életidegenebbé váló jaltai alkuval és a
rá épülő német gubanccal. Alább a HVG akkori cikkét olvashatják a sorsdöntő eseményről és a német újraegyesítés esélyeiről.
1989. február 2-án volt 45 éve, hogy 1944 február 2-án a máltai Valletta kikötőjébe befutott a „Quincy” névre keresztelt amerikai cirkáló, fedélzetén Franklin Delano Roosevelt elnökkel. Churchill brit miniszterelnök már várta az érkezőket (itt egy filmfelvételt is láthat erről). Az amerikai hadihajón együtt töltött nap után a két szövetséges állam vezetője még aznap éjjel repülőgépre szállt, és 2200 kilométeres fárasztó repülőút után, összesen 700 főnyi delegáció kíséretében a Krím félszigeten landolt. „Szent tehénnek” hívták a repülőgépet, amellyel Roosevelt, immár súlyos betegen, a jaltai konferenciára érkezett.
- A történelem ismétli önmagát?
Két hét múlva ismét befut egy amerikai hadihajó a máltai kikötőbe, fedélzetén az Egyesült Államok jelenlegi elnökével. George Bush e történelmi miliőben ad randevút Mihail Gorbacsovnak, hogy megvitassák azt, ami 45 éven át a nemzetközi politikai-stratégiai gondolkodás szent tehene volt, és ami most mégis — a maga érinthetetlenségében, külső beavatkozás nélkül is — felbomlani látszik: a 45 évvel ezelőtti egyezségen alapuló európai status quót.
Jaltában annak idején Sztálin, Churchill és Roosevelt utolsó találkozóján nem született nemzetközi jogi érvényű, írásban rögzített megállapodás, a politikai köztudat mégis ennek a találkozónak tulajdonította azt a hatalmi alkut, amelynek eredményeképp Közép- és Kelet-Európábán létrejöttek a Szovjetunióval illetve az USA-val — és rajtuk keresztül egymással is — szövetséges politikai rendszerek, megalapozva a kontinens második világháború utáni gazdasági-társadalmi viszonyainak két ellentétes irányba induló fejlődését.
A jaltai konferencia, a "három nagy" találkozója, ahol döntöttek az új világrendről:
Bush és Gorbacsov találkozójának helyét és időpontját feltételezhetően nemcsak az NDK-ban zajló események hatására tűzték ki, de egészen biztos, hogy a washingtoni és a moszkvai külpolitikai tervezők a megvitatandó témák összeállításánál azt a lehetőséget sem hagyták figyelmen kívül: mi lesz, ha a kelet-európai változások hulláma átcsap a Német Demokratikus Köztársaságra is?
Ahol az elképzelhető legvégletesebb esetben nemcsak a monolitikus pártállam leépítése, a negyven évig uralkodó párt hatalmi monopóliumának szétzúzása, az Európa másik felében kialakult politikai berendezkedéshez és gazdasági intézményrendszerhez való radikális hasonulási törekvések lehetnek a tét, hanem a két különböző struktúrájú államban élő németség önrendelkezési vágyának oly feléledése is, ami már kikezdené a háború utáni európai politikai rendeződés alappilléreit.
- Nincs az arcukra írva
Az Egyesült Államok és a Szovjetunió vezetőinek rendkívül mértéktartó megnyilatkozásai az NDK-ban történtekkel kapcsolatban arra látszanak utalni, hogy mindkét fél a nyugalom álcája mögé rejti tanácstalanságát, és a további fejlemények alakulásától teszi függővé álláspontját.
Bush és Gorbacsov 1989. december 2-i találkozója Máltán (ne tévesszen meg senkit, hogy az alábbi videó nyitóképén baloldalt James Baker amerikai, a jobboldalon Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter látható):
Gorbacsov október 7-i (még a falomlás előtti) szavai Berlinben például Willy Brandtban, a Szocialista Internacionálé elnökében azt a benyomást keltették, hogy a szovjet pártfőtitkár nem a német egységről való gondolkodást általában, hanem kizárólag az 1937-es határok között történő újraegyesítést szorgalmazó hangokat kritizálta.
Mitterrand francia elnök sem talált semmi kivetnivalót abban, hogy az NDK-beli események nyomán Bonnban az egységtörekvés hangjai erősödtek fel.
Kevesebb toleranciát tanúsítottak viszont Londonban és — jóllehet, nem kormányzati tényezők, hanem inkább az őket „tápláló” szellemi elit rangos képviselői — Amerikában is.
- Szabadság és/vagy egység?
Az NDK lakossága számára azonban egyelőre — úgy tűnik — nem az egységes Németország helyreállítása az a vonzó és mindenkit magával ragadó cél, amely az elmúlt hetek társadalmi mozgásainak a motorjaként lenne értékelhető. A berlini, lipcsei, drezdai őszi tüntetéssorozat transzparensein nem a szovjet csapatok távozását, a Varsói Szerződésből való kilépést követelték.
A nyugatnémet ARD televízió beszámolója a falomlás előtt öt nappal, a kelet-berlini Alexanderplatzon tartott tüntetésről:
A szabad önrendelkezést — amely az NSZK negyven éve elfogadott alaptörvényében mint a Németország egységének megvalósításához szükséges legfőbb feltétel kapott említést — az NDK-ban ma elsősorban úgy értelmezik, hogy a keletnémet állam belső viszonyainak megújítására hivatott reformokat, az azokra alkalmasnak tartott „szereplőket” és intézményeket, a társadalmi együttélés formáit akarják a polgárok maguk megválasztani és meghatározni, az NDK-ban eddig különösen elidegenedett módon gyakorolt „paternalista gondolkodás” helyett.
A 28 év után először szabadon tett szomszédolás, rokonlátogatás, spontán barátkozás első eufórikus órái után a jelek szerint a szabadság leheletétől megérintett emberek túlnyomó többsége tulajdonképpen a maga módján ugyanazt a döntést hozta, amit a nyugatnémet társadalom vezetői tettek 35 évvel ezelőtt, az NSZK totális nyugati integrációjának elindításával: Freiheit vor Einheit — azaz: a szabadság előbbre való az egységnél. Mely utóbbi egyébként sem — és ezt a német emberek józanul gondolkodó többsége, úgy látszik, már belátta — tüntetésekkel, akciózással, netán erőszakos cselekményekkel hozható közelebb.
- Újraegyesítés a láthatáron
Kétségtelen, hogy a közelmúlt eseményei objektíve felerősítették azoknak a hangját, akik — legyenek akár felelős politikai tényezők az NSZK-ban, akár egyébként jószándékú „drukkerek” másutt a világban — elérkezettnek látják az időt az említett európai status quónak oly módon történő meghaladására, hogy a kontinens közepén ismét létrejöjjön az egységes Németország.
Ezt azonban éppolyan nehéz lenne akár nosztalgiáktól, akár veszélyes hatalmi ambícióktól hajtva kikényszeríteni, mint amennyire problematikusnak bizonyulhat mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok számára a két német állam természetes közeledésének folyamatát feltartóztatni.
E folyamatban azonban a jogi-politikai értelemben elképzelhető egyesülés még nagyon-nagyon távolinak tűnik.
(Az átalakulás az egész szocialista blokkban felgyorsult, így a német újraegyesítés végül alig egy év múlva, 1990. október 3-án megtörtént - a Szerk.)
Az CNN élő közvetítése az újraegyesítés hivatalos bejelentésének berlini ünnepléséről:
Egyelőre még az a gazdasági bázis is rendkívül szűk, amelyre a közelebbi jövőben az Elbától keletre és nyugatra élők intenzívebb együttműködése épülhetne. Nemcsak a két német állam közti kereskedelem viszonylag csekély mértéke miatt (ez ráadásul az elmúlt három évben 2 milliárd márkával — mintegy 12 százalékkal — még vissza is esett), hanem az eltérő gazdasági struktúrák, a gyökeresen különböző ár- és adórendszerek, az alapvető mechanizmusbeli differenciák miatt elsősorban.
Milyen gyorsan és eredményesen „sugározhat ki” a nyugatnémet gazdaság az NDK-éra, és ez milyen irányú és típusú változásokat indukálhat a másik német államban?
— ez a kérdés feltehetően nagyobb horderejű lesz mindenféle újraegyesítési propagandánál és „lélekmasszírozásnál”. Ami a máltai vizeken találkozó nagyhatalmi vezetőket legalább átmenetileg azzal a tudattal töltheti el, hogy nem kell „jaltai segítséggel” határozniuk Európa leendő sorsának általuk elképzelt változatáról.
A cikk a HVG 1989. november 18-i számában jelent meg, a világtörténelmi jelentőségű falomlás 30. évfordulója alkalmából közöltük újra.
