Ezekben a napokban emlékezünk arra, hogy 75 évvel ezelőtt, 1944 decemberében, a II. világháború utolsó szakaszában Csepel lakói, közigazgatási vezetői, az akkori község gyárainak, nagyüzemeinek munkásaival együtt megtagadták a náci-nyilas kiürítési parancs végrehajtását, és a Szent Imre téren tüntettek. Halálos áldozatokat, sebesülteket is követelt a demonstráció. Ilyen tömeges ellenállás Magyarországon sehol sem volt a Szálasi-féle vészkorszakban. A történelmi esemény 75. évfordulója alkalmából korábban Bolla Dezső tanulmányát közöltük, most közreadjuk GLATZ FERENC akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökének, Csepel díszpolgárának azt az előadását, amely 15 éve, 2004. december 6-án hangzott el, és a Csepel újságban jelent meg:
„Amikor készültem erre a megemlékezésre, átnéztem az igen alapos helyi történeti kutatásokat (köszönhetően a csepeli kutatóknak), s átnéztem korábbi tanulmányaimat, melyeket 1944 történelméről írtam, s ezt a (címben jelzett) mondatot írtam fel újra és újra…
1944 december 4-5-én a helyi lakosság pontosan bizonyította ennek a tételnek igazát: politikai rendszerek jönnek-mennek, s a nép marad. Pontosan értették azt, hogy nem szabad egy ideológia, egy politikai rendszer érdekében feláldozni az emberek életét, semmissé tenni kis, apró javainkat, amelyeket évtizedek alatt szépen összegyűjtöttünk, s muszáj valamit tenni, muszáj aktívan kiállni.
Mi is történt 1944 december 4-5-én Csepelen?
1944. március 19-én Magyarországot a németek megszállták, hiszen már akkor köztudott olt, hogy a Szovjetunió, valamint a nyugati erők előrenyomulása következtében az egyik fő ütközési pont a Kárpát-medence lehet. A magyar vezető réteg arra számított, hogy az 1941 után kialakított politikájuk kifogja a szelet a vitorlából: belpolitikailag és külpolitikailag engedményeket tesznek a németeknek, s ezért majd Magyarország megszállása elmarad. Nos, ez az úgynevezett „szélkifogás” politikája már eredménytelennek minősült. Ne legyünk igazságtalanok: három éven át eredményes volt. Ne legyünk igazságtalanok: Magyarországon több zsidót engedtek be az állam területére, mint az Egyesült Államokban, vagy Nagy-Britanniában; s Magyarországon – ha borzasztó körülmények között is – a társadalom különböző népei és még a Parlament is létezett.
- március 19-én azonban új történelmi korszak nyílt az ország életében. A hatalom a németek vezette bábkormány kezébe került. Horthy Miklós – sajnos, nem sajnos, vitatkoznak róla a történészek – nevét adta ehhez a politikához. A legnagyobb baj az volt, hogy megindult a szövetséges támadások sora Magyarország területe ellen. Csepel átélte azt az április 3-ai nagy bombázást, amely az ország első igazi bombázása volt, amikor – nemcsak a frontról hazatértek elbeszélései alapján, hanem mindennapjaiban is –megismerkedett a lakosság a háború borzalmaival. (Többen vannak itt, akik átélhették ezt a bombázást, ha csak kisgyerekként is – mint én is a csepeli kis bunkerben.) Ez a bombázás Csepelen a lakosságnak a megmaradt hitét is szertefoszlatta. Az emberek életében első helyre került a saját életükről, a család életéről való gondoskodás. Mindaz, amit azóta a visszaemlékezésekben elmondanak, (vagy amit én is családi visszaemlékezésekből tudok erről) az a zűrzavar az ellátásban szétroncsolta az emberekben akár a pártpolitikai hovatartozást, akár a más politikai ideológiákhoz való kötődést.
Amikor az ember végveszélyben van, akkor elsősorban a saját és hozzátartozói életének megmentése, és erről az életről való gondoskodás kerül gondolkodásának középpontjába. Nincsenek sajnos filmhíradók, amelyek megőrizték azokat a jeleneteket, amelyek ezekből az elbeszélésekből elénk tárulnak. Nincsenek filmhíradók arról, hogyan álltak sorba a kis vegyeskereskedéseknél, mindenek előtt a pékeknél. Hiszen ellátási gondok jelentkeztek, amelyeket Magyarország 1944 áprilisáig lényegében nem ismert. Nincsenek felvételek azokról az eltorzult arcokról, amelyek az első bombázás után keresték (a szomszédban, ahova mellettünk is becsapott a bomba) a megmaradt, életben maradt emberek tagjait és kis holmiját. Ez a szétziláltság, amely eret vett a lakosságon, és az önmagunkon való gondoskodás vágya előhívta azt az ősi ragaszkodást a helyi társadalomhoz, a helyi emberekhez, a helyi javakhoz, amelyek végül is ezt az emberiséget több millió éven át (vagy ha úgy tetszik néhány száz éven át, amiről mi tudunk) életben tartották.
Ekkor következett 1944. október 15-ödike (amikor is már az akkori Magyarország határán belülre kerültek a szovjet csapatok, s a nyugati csapatok már a nyugati határaink mentén voltak), amikor a Szálasi Ferenc vezette fasiszta kormány átvette a hatalmat, s az országban egy hangos kisebbség, egy külső hatalom segítségével a hatalmi szervezeteket a kezébe vette.
Amikor idáig jutottam a vázlatban, akkor írtam le először azt a mondatot: „politikai rendszerek jönnek-mennek, a nép marad!”. Mert akkor, érdekes módon, 1944. október 15-ödike után – a magyar történettudomány által sem eléggé megvilágított módon – valahogy közelebb került egymáshoz a helyi igazgatás és a helyi lakosság. A helyi jegyzők, bírók, vagy a járási főszolgabírók és az egyszerű emberek, akik a mindennapi kenyerüket a gyárakban, kis helyeken, műhelyekben, vagy éppen a földön keresték meg. Valahol ez a csapás, az idegen elnyomás, az idegen hatalom érdekeiben való termelés összehozott egymással olyan társadalmi rétegeket, olyan családokat, olyan embereket, akik korábban egymással szociálisan, kulturálisan és politikailag szemben álltak.
- december másodikán ki akarták üríteni Csepel déli részét. A szovjet csapatok egy átkaroló hadművelettel november 22-én elfoglalták már a Dunai Repülőgépgyárat, s Csepel irányában nyomultak észak felé vissza, s a német hadvezetésnek az volt az elképzelése, hogy valahol itt Csepel község déli határán egy (úgynevezett senki földjét, ahogy ezt a helyi monográfia mondja) frontot, egy lövészárok frontot alakítanak ki. Ehhez viszont szükséges volt a község déli részének kitelepítése – a tervek szerint Dunaszerdahelyre. Ide telepítették volna ki a családtagokat, a munkabíró férfi-lakosságot pedig itt tartották volna helyben…
A község németellenes beállítottságú jegyzőjét, Koncz Jánost ekkor már eltávolították (és a Gestapo székhelyére vitték), s a helyére kinevezett Szabó Géza közigazgatási jegyző egy olyan hirdetményt szerkesztett, melyben a lakosság tudomására hozta, hogy milyen kiürítési parancsot kapott. Ebből a lakosság politikailag aktív része pontosan értette, hogy miről van szó. December 4-edikén (amikor délig végre kellett volna hajtani a kiürítést) az Imre térre nyomultak több száz fos tömegekben és a helyi hatóságoktól azt követelték, hogy ezt a kitelepítést állítsák le.
A Csepel újság 2004-es cikke
A korábbi történetírás szűkkeblűen bánt ezzel az eseménnyel. Csak arról emlékezett meg, hogy munkásemberek, egyszerű kistisztviselők jelentek meg a csepeli Imre téren, s nem hangsúlyozta eléggé azt a tényt, hogy az akkori középosztályok és tisztviselői réteg képviselői, a helyi tisztviselő garnitúra mennyire mellé állt a népnek, s mennyire a nép érdekeit követte akkor, amikor ezt a kiürítési parancsot nem akarta végrehajtani. Szabó Géza is – saját visszaemlékezése szerint – megjelent Borosnál, a járási főjegyzőnél, aki bizottságot küldött ki. Meg kell mondani őszintén, hogy a csendőrtábornok, aki Pest megye kiürítési kormánybiztosa volt, s azok a politikai, helyi vezetők, akik a bizottságban szintén benne voltak, tulajdonképpen részesei annak a sikernek, hogy ezt a bizonyos kiürítési parancsot megtagadták, illetve visszavonták.
Így került sor december negyedikén annak kihirdetésére, hogy a kiürítést leállítják. Persze akkor már – családom elbeszélése szerint is – megindultak bizonyos szekerek a Dunántúl felé. Egyik rokonom el is hitte, hogy innen muszáj kimenni, de akkor a család többi része (ezek harcias szocik voltak) leállította, s nem engedték, hogy elhagyják a község határát. Tehát a lakosság egy része már megosztott volt, mert féltek a háborútól, féltek az oroszoktól – a meglévő propaganda gépezet és a második világháborús élmények hatására. Ekkor, ebben a helyzetben egy helyi ember, Szabó Géza ura tudott lenni a hangulatnak és szembe mert szállni az ugyanakkor harcias nyilas kisebbséggel (akik viszont ezt a kiürítési parancsot mindenképpen támogatni próbálták) – ez egy nagy emberi helytállás volt.
December negyedikén tehát a kiürítési parancs megszűnt, azonban akkorra már a hangulat annyira felfokozódott, hogy december ötödikén egy újabb tüntetésre került sor, amelyet már háború- és rendszerellenes mondatok kísértek. Majdhogynem megtámadták a községházát: a szemtanúk visszaemlékezései szerint kövekkel dobálták a házat, a pénztár ablakát be is törték stb. A tömeg nem akart oszlani. Elkeseredettek voltak az emberek: a több hónapos háborús nélkülözés és a bombázások során a lakosságban felgyülemlett keserűség ezen a helyen tört ki a tömegből. Ekkor a fasiszták a tüntetők közé lőttek, egy asszonyt megöltek, többeket megsebesítettek. Azonban a csepelieket ezzel sem tudták megfélemlíteni, sőt a bátor kiállás bennük keltett félelmet, ezért december 6-án a hatóságok jobbnak látták a kiürítési parancs visszavonását.
Akárhogy is értékelték néhány évtizeddel ezelőtt, s értékelik most ezt az eseményt, egy biztos: előtérbe került a helyi érdek, előtérbe került a honi lakosság érdeke, s törekvésüket a helyi tisztviselők felkarolták, képviselték, s ebben a szomorú helyzetben végül is Csepel azon kevés pestkörnyéki község sorába került, ahol ezeket a kiürítéseket a Szálasi vezette kormányzat nem tudta eredményesen végrehajtani.
A történettudomány szubjektív tudomány (most már tudjuk, hogy a fizika és a kémia is az), hiszen az emberi elme, a emberi érzelmek belejátszanak a kutatásba, a következtetések levonásába. Én magam akkor három és fél éves kisgyermek voltam. Amikor a rádiókat be kellett szolgáltatni, detektoros rádióval a fülemen nekem lehetett hallgatni a híreket, s kiabáltam anyámnak, aki éppen a levest főzte kinn a konyhában, hogy „anya, anya, riadó, riadó, Baja, Bácska, Baja, Bácska, jön a Jézuska bombája!” Aztán – emlékszem – itt a nagy csepeli központi bunkerbe rohanva, anyám egyik karján az öcsémmel, engemet maga után vonszolva kiabált, hogy elvesztette a fülbevalóját –, aztán elvesztette az öcsémet…
Ezek az emlékképek mind csak kusza módon keringenek az ember agyában, de biztos vagyok benne, hogy hozzájárulnak ahhoz a következtetéshez, amit aztán mégis csak a vázlatom végére írtam, s amivel a kis megemlékezésemet kezdtem: „soha ne felejtsék: politikai rendszerek (politikusok) jönnek-mennek, a nép marad!”
Az a jó helyi vezető, az a jó helyi vezető réteg, amelyik ennek a népnek az érdekét szolgálja, amelyik őt választotta, s amelyik benne bízik. 1944. december negyedikén és ötödikén így talált egymásra a helyi vezető réteg és a helyi lakosság.”
FORRÁS: A CSEPEL ÚJSÁG 2004. DECEMBER 17-I SZÁMA,
FŐSZERKESZTŐ: JUSZTUSZ GÁBOR
