A kép a hamburgi kikötőben készült, bár még a háború előtt, 1936. június 13-án. Listánkon az akkori jogrendszer abszurditása és a fotó értelmezésének elsöprő sikere miatt szerepel. A tömeg a Horst Wessel oktatóhajó vízre bocsátási ceremóniáján náci karlendítéssel ünnepel – kivéve egyetlen embert, egy hajógyári munkást, aki látványosan karba tett kézzel áll, és aki ezzel a fotóval napjainkra a csendes ellenállás egyik szimbóluma lett.

August Landmesser 1931-ben, 21 éves korában lépett be a náci pártba. Egy Irma Eckler nevű zsidó lányt jegyzett el, ezért 1935-ben azonnal kizárták az NSDAP soraiból. A nürnbergi törvények megtiltották a zsidók és a nem zsidók közötti házasságot, de büntetés járt azoknak a férfiaknak is, akik nemi kapcsolatot létesítettek zsidókkal. Miután Landmesseréknek lányuk született, 1937-ben megpróbáltak Dániába menekülni, de letartóztatták és bíróság elé állították fajgyalázás miatt. Ekkor még felmentették, ám miután felesége ismét várandós lett, újra letartóztatták, majd „visszaesőként” két és félre ítélték. 1941-ben szabadult, de magánéletét soha nem kaphatta vissza. Besorozták, egy ütközetben pedig 1944-ben eltűnt. Csak öt évvel később nyilvánították halottá.

Bár folyik néhány vita a fotón szereplő férfiről, az általánosan elfogadott vélemény az, hogy Landmesser volt, aki így tiltakozott a náci törvények ellen. A képet 1991-ben tette közzé egy német hetilap − és azonnal ikonikussá vált.

A síró francia

Az egyik legtöbbet vitatott fénykép. Az általános, legszélesebb körben elfogadott verzió szerint a Barzetti névre hallgató úr 1940. június 14-én sírta el magát az utcán, amikor a megszálló német csapatok bevonultak Párizsba. Ezt sokan vitatták, volt, aki szerint Toulon a helyszín, de akadtak olyan is, akik a felszabadulás pillanatait és örömkönnyeket véltek felfedezni. (Utóbbi verzió teljes képtelenség.)

A jelenet egyébként a mozivásznon is hódított. Frank Capra több részből álló „Amiért harcolunk” című propagandafilmjében volt látható − információk szerint a fotó nem más, mint a film egyetlen kockája, amelyet előzetes promózásra tett felhasználhatóvá a gyártó. A felvétel önálló képként a Life magazin 1941 márciusában megjelent számában látott napvilágot a hét fotójaként. A kísérőszöveg szerint a felvétel 1941. február 20-án, Marseille-ben készült, amikor a vereséget szenvedett francia hadsereg katonáit és történelmi zászlóit a német megszállás miatt Algériába szállították hajókon, hogy ott őrizzék tovább. (A vágóképet azonban más helyszínen is felvehették – mondták a kételkedők.)

Bármi is a pontos igazság a fénykép körül, a síró francia férfi szintén az egyik leghíresebb háborúellenes kép lett.

A fiú a varsói gettóból

A náci holokauszt egyik legbeszédesebb fotóját 1943 áprilisában készítette a varsói gettófelkelés leverésekor egy SS-katona.

1942 decemberére a gettóba zsúfolt 250 000 emberből már csak 60 000-en maradtak. A többieket vagy a megsemmisítőtáborokba hurcolták, vagy a járványok és éhezés következtében haltak meg. A zsidók szervezett, fegyveres ellenállásba kezdtek. Mintegy 600 harcossal és néhány tucat fegyverrel vették fel a küzdelmet a benyomuló németekkel szemben, amikor 1943. április 19-én 850 SS-katona megkezdte a gettó felszámolását. A felkelők Molotov-koktélokkal és néhány gránáttal megfutamították a nácikat, akik dühükben egy kórház betegeit mészárolták le.

Az akció innentől Stroop tábornok számára presztízskérdéssé vált. Mindent bevetett a „győzelem” érdekében, végül már 6000 katonája harcolt a gettólakók ellen, de az ellenállást csak május közepére sikerült felszámolnia. (Több mint 50 000 zsidót öltek meg vagy hurcoltak el, de még így is rengetegen maradtak az elpusztított gettó romjai között, akik hirtelen rajtaütésekkel még hónapokig keserítették a németeket.)

Stroop „Varsóban nincs többé zsidónegyed” címmel precíz, 75 oldalas jelentést állított össze a gettó felszámolásáról. (Ez egyébként a fő bizonyíték volt a háború utáni perben, amelyben halálra ítélték.) A dokumentumot 52 fotóval illusztrálta, ezek egyike a felemelt kezű kisfiút ábrázoló kép is. Hogy a fotó pontosan kit ábrázol, arról megoszlanak a vélemények. A legelterjedtebb verzió az, hogy egy Nussbaum nevű fiú látható a képen, akit Bergen-Belsenbe hurcoltak ezután, de túlélte a háborút, és az USA-ban telepedett le orvosként. Ő maga úgy mesélte, hogy 1943 júliusában fogták el, a szkeptikusok szerint azonban ekkorra Stroop már majdnem két hónapja elkészítette jelentését, így a képen nem Nussbaum látható. (További ellenérvként hozzák fel a fotón látható ruhákat, amelyek nem a nyárra jellemzők.)

Az igazság a fiú nevéről talán már soha nem derül ki, de a holokauszt egyik németek által dokumentált, leghíresebb fotójának drámai hatása és üzenete örökké megmarad.

A szovjet ikon

A szovjetek által készített második legikonikusabb fotón (az első listánk más részén kapott helyet) Alekszej Jeremenko látható, amint 1942. július 12-én ellentámadásra indul katonáival az ukrán fronton. A fotós nem tudta a katona nevét, személyazonosságára csak 1965-ben derült fény, amikor a Pravda címlapon jelentette meg a képet, felesége pedig felismerte.

A helyszín a frontvonalnak azon a részén készült, amit a németek légi- és tüzérségi támadásokkal készítettek elő a szárazföldi csapatok előrenyomulásához. A fotós, Max Alpert emiatt egy „rókalyukban” gubbasztott, és csak akkor ugrott fel, hogy elkészítse legendás képét, amikor meglátta Jeremenkót maga előtt. A fényképezőgépe a repeszektől tönkrement, így a fotós onnantól kezdve tétlenül ült a fedezékben, reménykedve, hogy a film legalább épségben maradt. Így történt, Jeremenko alakja pedig az illusztrátorok és a szovjet propaganda számtalanszor felhasznált témája lett. A felvétel értékét csak „növelte”, hogy a szovjet tiszt a fotó készítését követően néhány perccel életét vesztette az ütközetben.

A drezdai szobor

A szövetségesek 1945. február 13–15. között négy hullámban bombázták Drezdát. Mivel a fő célpont a belváros volt, a támadások pedig mintegy 25 000 ember életét követelték, a csapás még a brit és amerikai hadvezetésben is igen éles bírálatokat eredményezett. 24 000 tonna bomba hullott a városra, a pusztításban 34 négyzetkilométernyi terület vált romhalmazzá, a belvárosból gyakorlatilag semmi nem maradt.

A következményekről természetesen ezrével készültek fotók, ám egyik sem olyan híres, mint Richard Peter 1946. január 1-jén készített felvétele. A haditudósító észrevette, hogy a városháza egyik tornya meglepően épen maradt. Felmászott a romokon, ekkor pillantotta meg a szobrot, amely tökéletes kiegészítője lett a morbid módon „Kilátás a drezdai városháza tornyából dél felé” címet kapott képnek. Peter a felvételt egyébként csak harmadjára tudta elkészíteni, először a kedvezőtlen fényviszonyok miatt nem volt elégedett, másodjára pedig fényképezőgépét találta alkalmatlannak a munkára.

A fotó először 1949-ben, Peter könyvében jelent meg, amely a drezdai bombázás pusztításának felvételeit tartalmazta.

Gyerekek háborúja

Hans-Georg Henke 1945. április 3-án esett amerikai fogságba. A fotó elfogása pillanataiban készült. Érdekességét az adja, hogy a német katona mindössze 15 éves volt ekkor. Édesapját 1938-ban, édesanyját pedig 1944-ben, egy bombázásban veszítette el. Ekkor jelentkezett a Luftwaffénél, ahol légvédelmis lett. Amikor a háború kimenetele nyilvánvalóvá vált számára, több mint 90 kilométert gyalogolt, hogy a szovjet hadifogságot elkerülve inkább az amerikaiak fegyverezzék le.

Két testvérével együtt túlélte a háborút. 1997-ben halt meg Németországban.

Berlin felett a zászló

Valószínűleg a világ egyik legismertebb világháborús fotója. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem spontán, hanem nagyon is beállított képről van szó. Haldej frontfotósként gyakorlatilag végigvonult a szovjet hadsereggel, ott volt Belgrádban, Budapesten, majd Berlinben is, de a nürnbergi perről is tudósított képeivel.

Nem tudni, pontosan ki volt a katona, aki kitűzte a Reichstag csúcsára a szovjet lobogót. Mégpedig azért nem, mert többször is kitűzték, volt, hogy a német ellenálló katonák lelőtték onnan, volt, hogy (a legenda szerint) Halde tűzette ki újra a jobb felvétel reményében. Elsősorban Alekszej Iszmajlov neve bukkan fel a fotó kapcsán, ő volt az, akinek Haldej odaadta a vörös abroszból készített lobogót, majd „művészien” beállította, hogy méltó fotót készítsen az utókor számára. Célját elérte, a fénykép a nácizmus feletti diadal egyik legismertebb szimbóluma lett.

A fotó érdekessége, hogy egy másik verzióját (más katonákkal) állítólag durván retusálni kellett, mivel a zászlót kitűző katonát segítő bajtárs mindkét kezén karóra volt látható, ez pedig félreértésekre adhatott volna okot a szovjet katonák felszabadító tevékenységével kapcsolatban…

Az öngyilkos miniszterelnök

Tojo Hideki (magyarosan Tódzsó) tábornok és politikus a II. világháborúban Japán miniszterelnöke volt. Megingathatatlan nacionalista, a náci Németország és a fasiszta Olaszország elkötelezett híve volt. Az ő jóváhagyásával mért csapást a japán flotta Pearl Harborra, és éppen ez a lépése pecsételte meg sorsát. Az Egyesült Államok hadba lépésével a katonai sikereket a sorozatos kudarcok váltották fel, végül Hirohito császár megelégelte a kormányfő tehetetlenségét, és 1944-ben lemondatta.

A két atombomba ledobása és Japán kapitulációja után elfogatóparancsot adtak ki ellene. 1945. szeptember 11-én Tojo sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg otthonában. A fotó az ezt követő pillanatok egyikét örökítette meg, ritka felvétellel ajándékozva meg a történelmet. Az orvos és a jelen lévő amerikai katonák elsősegélyben részesítették a volt miniszterelnököt, miután a székből, ahol végezni akart magával, átfektették egy futonágyra. Tojo szíven akarta lőni magát, de a golyó áthatolt a mellkasán, majd a hátán távozott. Azonnal egy amerikai hadikórházba szállították, ahol megmentették az életét. Mindezt azonban csak azért, hogy bíróság elé állíthassák.

1948-ban a Nemzetközi Katonai Törvényszék bűnösnek találta és halálra ítélte. Az akasztást december 23-án hajtották végre.

Patton kutyája

Patton tábornok amerikai részről az egyik legnehezebben kezelhető és emészthető stílusú katona volt a világháborúban, ám eredményessége miatt elnézték neki gyakori dührohamait és elképesztően trágár stílusát. Parancsnokként harcolt Észak-Afrikában, Szicíliában, az Ardennekben, Normandiában, Luxemburgban, a németek kapitulációját követően pedig Bajorország katonai kormányzójaként tevékenykedett.

Feljegyezték, hogy nyilvános szereplésein egy 45-ös Colt volt felcsatolva a derekára, 1944-től pedig folyamatosan vele volt hű kutyája, egy Willie névre hallgató bullterrier.

Patton 1945. december 9-én vadászatra indult törzsfőnökével. Mannheim mellett kocsijuk összeütközött egy amerikai teherautóval (ez a körülmény aztán új kaput nyitott a konspirációs teóriák kedvelői előtt), a tábornok pedig súlyosan megsérült. A kórházban derült ki, hogy a baj nagyobb, mint gondolták: Patton végtagjai gerincsérülés miatt megbénultak. A tábornok december 21-én trombózis következtében meghalt, a hivatalos okot boncolás nélkül jelentették ki az orvosok. (A konteósok máris igazolva érezhették magukat, de ez egy másik írásunk témája lesz majd.)

Patton rajongott a bullterrierekért, Willie-ért különösen. Minden állomáshelyére magával vitte, rossz nyelvek szerint jobban szerette, mint az embereket. Az érzés kölcsönös volt, Willie is rajongott gazdájáért. A fotó a legenda szerint a tábornok halála napján készült, a valóságban 1946 elejére tehetjük keletkezését. Patton holmiját már összecsomagolták, hogy hazaszállítsák az Egyesült Államokba. Willie is a szállítmánnyal utazott, hogy aztán Patton felesége és lánya nevelje tovább.

Kettőjük szoros barátságát tisztelői is komolyan vették. A Patton Memorial Museum előtti tábornoki bronzszobor lábainál ott áll Willie is, megőrizve emlékét az utókornak. 

A háború leghíresebb csókja

A fotó, amellyel valószínűleg mindenki találkozott már ilyen vagy olyan formában, 1945. augusztus 14-én, a V-J Day (a Japán feletti győzelem nem hivatalos napján) készült a New York-i Time Square-en. Ezrek ünnepeltek aznap az utcán, köztük egy ápolónő és egy tengerész is, akiknek (minden romantikus történet dacára) semmi közük nem volt egymáshoz, sőt. A matróz annyira boldog volt, hogy gyakorlatilag minden nőt meg akart csókolni, akivel csak találkozott. Így került karjaiba az ápolónő, aki a híres csók után állítólag nemes egyszerűséggel lekevert egy pofont a felhevült ifjúnak.

Sokáig kutattak a szereplők után, az ápolónőben többen is magukra ismertek, de mai napig nem tisztázódott 100 százalékosan a személye. A tengerészt azonban be tudták azonosítani. 50 évvel később egy Glenn McDuffie nevű férfi vonásait törvényszéki orvosszakértők speciális technika segítségével hasonlították össze a fotón látható matrózzal, az eredmény pedig őt igazolta. McDuffie így 81. születésnapján hivatalosan is átvehette a Kissing Sailor megtisztelő címet.

Ami a fotóst illeti, Eisenstaedt szerényen csupán annyit jegyzett meg emlékirataiban: „Én már rég a mennyországban leszek, de erre a képemre mindenki emlékezni fog.” Igaza lett, a legendás fotó alakjai megszámlálhatatlan feldolgozásban köszönnek vissza a mai napig, a csók pedig a háború utáni béke egyik leghíresebb szimbólumává vált.

Forrás: RÉVÉSZ BÉLA    (Honvédelem)