A magyar gyerekek több mint felét a társadalom legszegényebb harminc százaléka neveli, írta tavaly ősszel az Index.hu a Civil jelentés a gyerekesélyekről 2014–2017 című tanulmánykötetre támaszkodva. Eszerint tehát pár éven belül felnő az az ifjú sereg, amelyiknek jófor­mán nem is lesznek igényei, vagyis kormányzó urunk földi mennyor­szágába hézagmentesen belepasszol. Már csak azért is, mert egyéb le­hetősége nemigen akad. Ha viszont a túlélés illegális módszereivel pró­bálkozna, akkor válik majd világossá, mily előrelátó volt kormányzó urunk, amikor új, modern mobil börtönök létrehozására harmincmilliár­dot félrerakott. Más kérdés, hogy a helyzet néhol már most is az éh­séglázadás határát súrolja.

A lakosság egy része a mosta­ni vírusos idő­szakban kezet mosni se tud (nemhogy kellő gyakoriság­gal, hanem egyáltalán), ugyanis nincs a környéken egyetlen olyan csap se, ame­lyikből még folyna a víz.

Evvel úgy-ahogy megbirkózik, de hogy enni sincs mit, az

kedélyromboló. Az éhes ember ingerült, kérdő­re vonja az első olyan ha­talmasságot, akit el tud érni, vagyis a falu polgármeste­rét. Rá mos­tanában ugyancsak nehéz időszak köszönt. Ke­nyeret nem tud adni, pénzt még annyira se, tanácsot pláne nem. Or­szágunk első számú, sőt voltaképp egyetlen társadalomszervező elve abban áll, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Az éhezők csakugyan nem dolgoz­nak, ugyanis az alkalmi munkákat, amelyek révén egyik naptól a mási­kig kihúzták valahogy, a járvány miatt elvesztették. Kor­mányunk a fön­tebb jelzett társadalomszervező elvnek megfelelően jár el, vagyis ak­kor se segít, ha az ég leszakad.

VÁNCSA ISTVÁN (Élet és Irodalom)