Ismerős nekem a részvétlenség, a cinizmus, a nagyhangú öntetszelgés, a híradókba vegyített, ellenőrizhetetlen helyzetjelentések ceremóniája. Ismerős a félelemkeltés, az egyedül üdvözítő és immár teljhatalommal rendelkező ország-atya kenetes, hárító és önelégült beszédmódja, a fölsorakozó központi bizottsági csoportképek látványa

Megszaporodtak az utóbbi hónapokban a viccek, levélkék, üzenetek, kis vigasz-videócskák. Jobb a nemzet humora, mint az utóbbi harminc évben. Minden áron nevetni akarunk, hogy ne kelljen zokogni.

Így mintha időnk sem volna, hogy felfogjuk: körülöttünk-mellettünk a világban naponta százával-ezrével haltak s halnak meg emberek. Nincs nevük, arcuk, csak egy szám a jelentésekben. Nem tudjuk kik voltak az aznapi „operatív törzsi szemle” elhunytjai. És elfelejtjük, hogy az elhunytak nem számok. Ők a nagyszüleink, a szüleink, egy nagy generáció tagjai –akiket nem gyászol meg az államvezetés, az ország.

Ismerős volt, bár máig megszokhatatlan az a kegyetlenség, amivel

– gondoskodást mímelve – kidobták a súlyos betegeket a magyar kórházakból. „Egyetlen magyar sincs egyedül”? Meglep az öblös hazugság, amelynek el kellett fednie, hogy gazdasági segítség csak a gazdag tulajdonosoknak és nem a munka és megélhetés nélkül maradt szegényeknek jár.

Ismerős nekem a részvétlenség, a cinizmus, a nagyhangú öntetszelgés, a híradókba vegyített, ellenőrizhetetlen helyzetjelentések ceremóniája. Ismerős a félelemkeltés, az egyedül üdvözítő és immár teljhatalommal rendelkező ország-atya kenetes, hárító és önelégült beszédmódja, a fölsorakozó központi bizottsági csoportképek látványa.

Ismerős a lassan mindent ellepő hazugság. Ismerős a csönd, az életükért és állásukért reszkető emberek megalkuvó csöndje. Ismerősek az elégedetlenség futó, apró hullámai a tenger felszínén. És hogy közben nem történik semmi. Hogy nem támad föl a népek tengere, nem söpri el bántalmazóit! Azokat, akik csúfot űznek mindannyiunkból, jóhiszemű híveiket beleértve.

Balla Zsófia (Népszava)