"Vagy feléled a saját megtakarításaid, netán az övét is, hogy az édesanyád/édesapád egy normális otthonban élhessen utolsó heteiben, hónapjaiban, kis szerencsével éveiben; vagy beletörődsz, hogy egy zsúfolt állami/önkormányzati/egyházi/alapítványi gondozóház vagy idősotthon legyen számára a végállomás, ahol a három másik helyett is dolgozó, végkimerüléshez közelítő személyzet elengedi a kezét. S mindez miért?"

Emil bácsit néhány hete temették el. Kilencven fölött járt, húsz évig az egyik megyeszékhely tanácselnökeként dolgozott, imádta a zenét és a dédunokáit. Amikor tavasszal, a járvány alatt elesett és kórházba került, majd egy állami gondozóházba, a gyerekei nem látogathatták - egy hónap alatt teljesen leromlott az állapota. Szégyen, de amikor először bemehettek hozzá, mocskos és büdös volt, később kiderült, hogy tetves is.

Pánikszerűen kezdtek keresni másik helyet, ahová átvihetik. Napi (!) harmincezer forintért találtak is megoldást egy magánotthonban. Itt patyolattisztaság volt, naponta borotválták, mindent megkapott, utolsó napjai méltóságban teltek. Még két hétig élt.

Amikor mindezt végighallgattam egyik gyermekétől, óhatatlanul kibukott a kérdés, hogy

ennyi a lehetőség ma Magyarországon? Vagy feléled a saját megtakarításaid, netán az övét is, hogy az édesanyád/édesapád egy normális otthonban élhessen utolsó heteiben, hónapjaiban, kis szerencsével éveiben; vagy beletörődsz, hogy egy zsúfolt állami/önkormányzati/egyházi/alapítványi gondozóház vagy idősotthon legyen számára a végállomás, ahol a három másik helyett is dolgozó, végkimerüléshez közelítő személyzet elengedi a kezét. S mindez miért? Mert a magyar állam általában – és nem csak Orbán vezetése óta – nem akar foglalkozni ezzel a feladattal. Megteheti, hiszen az uniós jövőképben az szerepel, hogy minden nyugdíjaskorúról lehetőség szerint a saját otthonában kell gondoskodni, szociális nyelvre fordítva: az idősgondozási alapellátást kell fejleszteni. Ez elvileg teljesen normális hozzáállás, a baj csak az, hogy nálunk nincs se ez, se az.

A 65 év felettiek száma kicsivel több, mint 1,8 millió, a 80 éven túliak nagyjából 440 ezren vannak. Ezek a százezrek ma 54 ezer bentlakásos helyen osztozhatnak, s a férőhelyek száma tavaly már nem nőtt, hanem csökkent. Házi gondozás 92 ezer embernek jut. A várólisták közismerten egyre csak dagadnak, de a kormány ahelyett, hogy tervezne és szervezne, homokba dugja a fejét. Idén a nyár közepéig egyetlen friss adat sem jelent meg az igényekről a szociális portálon.

A járvány bebizonyította, mennyire kevés az idősekről való eddigi napi gondoskodás. Támogatásra szoruló tömegek kerültek az önkormányzatok látókörébe, egy komplett önkéntes hadsereg állt be az ellátásukba, de az is egyértelmű lett, hogy a mainál nagyobb szociális ellátórendszer működtetésére a településeknek nincs pénzük. Százezrek élnek hát kényszerből magányosan, százezreket gondoz a család, százezrek kiáltanak segítségért, de a kormány egyetlen ötlete az ellátórendszer reformjára, hogy amit lehet, átad az egyházaknak. Valamivel több pénzt kapnak, mint a többiek, és persze megkapják az ellátásra használt ingatlanokat.

Csak az a kérdés, meddig marad ez így? Mert ha egyszer egy kormány majd azt gondolja, mégis egyforma támogatás járjon minden idősotthonnak, bárki is a fenntartója, nem biztos, hogy még megéri működtetni őket, el is lehet adni ezeket a házakat. Tényleg beletörődik egy ország, hogy ennyi jut az Emil bácsiknak? 

GULYÁS ERIKA (Népszava)