Kinyílt az ajtó, beléptünk, s nekem tátva maradt a szám. Álltam és csak néztem, minden ragyogott a fényektől... Meggyőződésem, hogy azoknak a kiváló embereknek a szelleme, akik a Csepeli Munkásotthon színpadán, és más termeiben, az évek hosszú során koptatták a padlót, ma is ott él, létezik, az épület fölé magasodó kupolában. És ott is maradnak mindaddig, amíg az épület, az intézmény áll és becsülettel, tisztességgel szolgálhatja Csepel újabb és újabb nemzedékeit.
Kedves Barátaim!
Két- három héttel ezelőtt egy posztban arra kértelek benneteket, hogy tevékeny részvételetekkel járuljatok hozzá ahhoz, a Munkásotthon kertje megszépüljön. Mivel közeleg a „D” nap, szeptember 6. vasárnap a figyelem felhívása ürügyén egy személyes élményemet idézem fel. Talán ez a történet magyarázatot ad arra, miért tartom fontosnak a Csepeli Munkásotthon fennmaradását és szellemiségének megőrzését.
A történet régi, de emléke ma is élénken a lelkemben él. A második osztályt kezdhettem a Kolozsvári utcai általános iskolában. Szombat este volt színházba készülődtünk. Anyám, Apám, Nagyanyám, kivéve Nagyapámat aki valamilyen oknál fogva már ebéd után elment és még nem jött haza. Nem is igazán értettem, hogy miért nincs otthon, mert eddig az ilyen családi összejövetelek nélküle elő sem fordulhattak. Ezen egy kicsit morfondíroztam, de a közelgő esemény izgalma felülírta kíváncsiságomat.
Színházba megyünk, illetve én megyek, először. Figyelmemet az is a helyes irányba terelte, hogy Anyám két három nyakleves után végre rendben találta az ünnepi öltözetem és
elindulhattunk. Rövid buszozás és egy kis séta után megérkeztünk az Árpád utcába a Csepeli Munkásotthon bejáratához. Sok felnőtt volt már ott, mindenki ünneplőben. A színházterem bejárata előtt nagy plakát, rajta öles betűkkel felirat. Csár-dás-ki-rály-nő, olvastam szótagolva.
Nekem ez akkor még nem jelentett semmit, viszont nagyon büszke voltam magamra, hogy eltudtam olvasni. Kinyílt az ajtó, beléptünk, s nekem tátva maradt a szám. Álltam és csak néztem. Gyönyörű fények, csillogás, okoztam is némi torlódást. Anyámnak úgy kellett kézen fogva odavonszolnia az ülőhelyünkre. Az ámulat viszont tovább tartott, puha bársonyszék, szemben pedig egy nagy vörös függöny, s körülötte minden ragyogott a fényektől.
S egyszer csak felharsant a zene, a kihunytak fények, a függönyt felhúzták, a nézőtér elcsendesedett. A színpad sejtelmes fényei között nénik, bácsik jöttek mentek, beszélgettek énekeltek és még táncoltak is! Sok minden nem értettem belőle, de nagyon tetszett az egész.
Legnagyobb meglepetésemre besétált a színpadra egy ősz hajú férfi s amikor a reflektor megvilágította én már tudtam, hogy ki Ő! Egy valami azért nagyon furcsa volt rajta. Ilyen ruhában még sosem láttam. Azt se nagyon értettem hogy állandóan Kerekes Ferkónak szólították. Egy idő után meguntam, és arra gondoltam, ha ezek nem tudják a nevét, majd én megmondom nekik! Az elhatározásból tett lett.
A legtermészetesebb módon bekiabáltam a színpadra. Ő, nem Kerekes Ferkó, Ő a Horváth Ferenc! A Papám! Egy pillanatra döbbent csend lett, majd végig hullámzott a nevetés a nézőtéren és a színpadon is. Anyámtól reflexből kaptam egy nyaklevest és beígért még egyet, ha nem maradok csendben. Nem felejtettem el ezt a napot. Életem első és maradandó élménye volt ez a találkozás, a színházzal és Csepeli Munkásotthonnal. A továbbiakban, napjainkig gyakran voltam vendége ennek az intézménynek, színház, mozi, és egyéb rendezvények alkalmából.
Meggyőződésem, hogy azoknak a kiváló embereknek a szelleme, akik a Csepeli Munkásotthon színpadán, és más termeiben, az évek hosszú során koptatták a padlót, ma is ott él, létezik, az épület fölé magasodó kupolában. És ott is maradnak mindaddig, amíg az épület, az intézmény áll és becsülettel, tisztességgel szolgálhatja Csepel újabb és újabb nemzedékeit.
Kál Károly
Forrás: Csepeli Vagyok Facebook-közösség
