Míg a nyolcvanas évek elején, ha a csepeli munkás jó, és erős kávét akart inni, az éjszakás műszak után a Majában, akkor egy tízest kellett csúsztatni a pultos kezébe. (Előre, mert úgy volt a biztos!) Manapság már a tízessel elmehet a dolgozó a sóhivatalba! Ezresekben, tízezresekben, százezresekben mérik a jattot. És nem csak a pincérnek, meg az orvosnak, hanem a tanárnak, pizzásnak, postásnak, a virágosnak...

Horváth Gyula a Jattos kávé című friss publicisztikájában a következőket írja:

Idegenek lettünk saját hazánkban, mert az otthonos viszonyokhoz jobb társadalmi közérzetre, biztonságosabb életre, és békésebb együttlétre lenne szükségünk. Őszinteségre, igazi hírekre, megalapozott információkra.

Hírek, és információk vannak bőséggel, de annak fele se igaz. A Népszavában Hargitai Miklós arról ír, hogy a valós hírekért fizetni kell. (Manapság, már mindenért fizetni kell! Néha egy dologért többször is!) Tehát, az lenne a megoldás, ha jót akarunk, fizessünk? Újságért, rádióért, orvosért, orvosságért, ételért, pincérért, közlekedésért, alkatrészért, anyagért. Mindenért? És ha tudnánk fizetni, mi a biztosíték, hogy jobb lenne? Hofi mondta annak idején: „Tudsz úszni? – Nem! – És, ha megfizetem?”

Emlékezetemben úgy rémlik, hogy

az újságok, legnagyobb fogyasztói, - az információk legalaposabb elemzői - mindig a nyugdíjasok voltak, akik jó részénél a fizetőképesség mára megszűnt. A másik réteg a dolgozók. Munkába menet, vagy hazafelé jövet, a METRO-n, a HÉV-en, a buszon, villamoson szaladták át a híreket. Nekik nem volt idejük az elemzésre, csak az írások árfutására. Ez most sincs másként! (A változás annyi, hogy már nem újság van a kezében, hanem a telefonját bökdösi mindenki.) Ezért látom a valóságtól elrugaszkodottnak, hogy arra kényszerítsék a legatyásított nyugdíjast, hogy a „valós” információért (is) plusz pénzt adjon. A népszava hétköznapi ára 430.- Ft. Minden napi megvásárlása a havi tízezret meghaladja. A nyugdíjasok átlag jövedelme viszont alig haladja meg a százezret. Milyen realitása van annak, hogy ezek az emberek a jövedelmük 10% nál többet fordítsanak a „jó” és „igazi” információra? … Semmilyen! Mi maradna számlákra, gyógyszerre, kenyérre?

1989-90-ben azt hittük, hogy egy olyan rendszerre változtattunk, ahol a protekciózás értelmetlenné válik, és a borravalók osztogatásának semmi értelme nem lesz. Ebben a kérdésben nem léptünk előre semmit! Hátra viszont rengeteget! Míg a nyolcvanas évek elején, ha a csepeli munkás jó, és erős kávét akart inni, az éjszakás műszak után a Majában, akkor egy tízest kellett csúsztatni a pultos kezébe. (Előre, mert úgy volt a biztos!) Manapság már a tízessel elmehet a dolgozó a sóhivatalba! Ezresekben, tízezresekben, százezresekben mérik a jattot. És nem csak a pincérnek, meg az orvosnak, hanem a tanárnak, pizzásnak, postásnak, a virágosnak. Mert valójában a szegénynek nem jár semmi! Esetleg adható!

Pedig elvileg járna, mert korábban megfizette az árát! De ez egy olyan ország, ahol az elvileg szó azt jelenti: nem! Ebben a vírushelyzetben elvileg fel lehet hívni a rendelőket, és receptet, időpontot, segítséget lehet kérni. - Aki próbálta tudja, hogy a gyakorlatban ez azt jelenti: aligha!(Néha napokig sem) A magyar ember számára nincs segítség. Ha lenne, nem halnának százával fagyhalált, nem lakoltatnák ki, nem lennének alkeszok, hajléktalanok, nem lennének ilyen sokan öngyilkosok. Ebben a rendszerben a rászorulók csak elvileg számíthatnak segítségre. Valós segítséget, támogatást csak az kaphat, akinek pénze van, és tudja hol, és kinek, kell tejelni. A felhívás, hogy fizessünk a valós hírekért is, azt jelenti, hogy ebben a társadalomban vannak olyanok, akik még ez sem jut. Terhére, vannak a világnak. Megvalósult az a lázári gondolat: akinek semmije nincs, az annyit is ér! Nekik nem a hírek, a kultúra, meg az utazás a legfontosabb, hanem a mindennapi előteremtése. És a kevesebb, mint tízmilliós nemzetből, - a statisztikák szerint - ide tartozik legalább négymillió!

Egy másik statisztika szerint viszont majd kétmillióan részt vettek a „nemzeti konzultációban”. Ez utóbbiak még hiszik, hogy jobb lehet. Nem látják, hogy ez a folyamat már lezárult. Akiknek jobb lehet, azoknak már jobb lett! Ez a világ ugyanolyan, mint a horthysta dzsentri társadalom: Zárt! Újra aktuális lett a mondás: más a paraszt, más az úr! És úrnak születni kell!”

Forrás: HORVÁTH GYULA Facebook oldala