Csepelen 1956 őszén heves harcok voltak. Sokan a pincékben kerestek menedéket, és várták a híreket. Kelepeltek a gépfegyverek, és néha ágyúszó is megrengette a házat. Nagyon féltem! Nem azért, mert fel tudtam mérni a veszély nagyságát, hanem azért, mert láttam, hogy a felnőttek megváltoztak. Az ilyen házakban az emberek szoros közösségben éltek. Segítették, támogatták, apró mondatokban értesítették egymást. Figyeltek, segítettek a rászorulóknak, és végtelenül nagy összetartozást, szolidaritást mutattak.
A blogszerkesztő ajánlása: a most következő írás szerzője tősgyökeres csepeli, hároméves kisgyerekként itt élte át 1956 októberének-novemberének tragikus napjait.
A harmadik életévét betöltött kis unokám egy délutáni alvás után felsír! Odamegyek, felveszem, és magamhoz ölelem. A sírás, szipogássá csendesül, majd elül. Pihenünk! Én a fotelben, ő az ölemben. Átkarolja a nyakam, és a vállamra hajtva fejecskéjét. Keresi a védelmet, a nyugalmat rossz álmaiból.
Elgondolkodom; valahogy így lehettem én is édesanyámmal 1956. október- novemberében! Majdnem ugyanennyi idős voltam akkoriban, mint ő most.
Az október 23-ai forradalom után, mikor kitörtek a harcok, először - a kidöntött telkek közti kerítéseken áttörve - a Rákóczi út Corvin utca sarkán álló, Rédeyék házának pincéjébe futottunk. Pár nap múlva, amikor felgyújtották a SHELL (ÁFOR) olajtartályait, és a hőség akkora lett, hogy a ház felgyulladását okozhatta volna, kissé távolabb, a RF.13-ba, a Bakóék pincéjébe menekültünk. Ketten, édesanyám és én! Apám mozdonyvezetőként valahol vidéken, majd a Hámán Kató (ma Tatai úti) Fűtőházban rekedt. Azóta sem tudom eldönteni, hogy akkori távollétét a hivatástudat, a forradalmi hevület, vagy a veszély nagyságának fel nem ismerése okozta. Most már mindegy!
A csepeli II. Rákóczi Ferenc utca 5. számú ház négy munkáslakása közül az elsőben laktunk. Szoba, konyha, spejz! A bejárat az udvarra, az ablak az utcára nézett. Arrafelé a forradalom alatt heves harcok voltak. Kelepeltek a gépfegyverek, és néha ágyúszó is megrengette a házat. Nagyon féltem! Nem azért, mert fel tudtam mérni a veszély nagyságát, hanem azért, mert láttam, hogy a felnőttek megváltoztak. Az ilyen házakban az emberek szoros közösségben éltek. Állandó kapcsolatban voltak, segítették, támogatták, néha szidták egymást. Már én is tudtam, hogy a szomszédok közül, ki hogy viszonyul hozzánk. Azonban ebben az időszakban mindenki elcsendesedett, apró mondatokban értesítették egymást, figyeltek, segítettek az elesetteknek, rászorulóknak, és végtelenül nagy összetartozást, szolidaritást mutattak. Nem rég volt a II. világháborús ostrom, a legtöbbek onnan hozták ezeket a reflexeket. Azt éreztem, hogy nagyon nagy bajban, életveszélyben vagyunk. Nem csoda, hogy édesanyám az ölébe vett, összekapkodta a legszükségesebbeket, és hol a házak pincéinek, hol a gyár LÉGO épületének biztonságába menekített.
Az ember úgy véli, hogy hároméves koráról normális esetben egy felnőttnek nincsenek emlékei. Bizonyára igaz ez a feltételezés, de azok nem voltak normális idők! Az akkor átélt megrázkódtatások traumatikus nyomokat égetett az emlékezetembe. Előttem vannak a pincei arcok, a letakart (azt hittem alvó) emberek az utcán, az ablakunk alatt guggoló fegyveresek. Az idős férfiak a pincében, akik homokzsákkal dugaszolták és támasztották el a szén ledobó nyílást. Beosztás szerint váltották egymást a támasznál, a maguk által beosztott ügyeletben; éjjel-nappal. A pislákoló petróleumlámpák félhomályában minden lövés hangja, minden bomba becsapódása, minden kiáltás, sikoly, és a süket csend is, a halálos veszélyt jelentette. Ebben a vad világban, anyám ölét éreztem a legbiztonságosabb helynek. Később ő maga is mondta, hogy csodálkozott, hogy is bírta erővel azokat a napokat. Két kezem állandóan az anyám nyakát szorította. Egy pillanatra se mentem el tőle, nem játszottam, nem ismerkedtem, csak irtózatosan féltem! Tomboltam, ha valamelyik kedves szomszéd néni, anyám felmentéseként, kicsit átvett volna. Drága anyám csak akkor tudott pár percre elszökni, mikor elaludtam. Ilyenkor élelmet, ruhát hozzon a számomra.
Sem édesanyám, sem édesapám nem él már. A kis unokám szorítja a nyakamat. Őt, - hála Istennek - nem veszélyeztetik hasonló tragikus élethelyzetek. Mégis ölelem, mert bennem is feltolultak az emlékek, az érzelmek és a reflexek. Az unoka kissé eltolja magát az arcomtól, a szemembe néz, és azt mondja: nagyon szorítasz papa!
HORVÁTH GYULA
Forrás: a szerző közösségi (FB) oldala
