Magányos, vigasztalan gyerekkora volt a hányódó srácnak, ám egy nap különös dolog történt, ami örökre nyomot hagyott érzékeny lelkében...Akkor született az egyszerre nevetséges és szánalmas, csetlő-botló figurája, aki folyton hasra esik, de mindig fölkel.

Ötévesen lépett színpadra először, ugyanazon az estén, amikor szegény édesanyja utoljára, így meséli memoárjában. A kicsiny londoni varieté énekesnőjének előadás közben elment a hangja, a háttérből figyelő kisfiú pedig spontán a segítségére sietett. Helyette énekelte el a dalt, amit persze hallásból jól ismert. Még a megbicsakló hangot is utánozta a végén. Megnevettette a közönséget, nagy tapsot kapott érte, és némi aprópénzt.

Az anya, Hannah Hill vendéglátós karrierjének egyszer s mindenkorra befellegzett. Ír cipész lánya volt, meg egy félig cigány asszonyé; a roma ősöket szégyellhette, nem beszélt róluk. Fiatalon Afrikába szökött egy férfival, kisfiúval tért haza a gyarmati kalandról. Színészhez ment feleségül, az lett kisebbik gyermekének apja. E második fiú – hősünk – négy nappal Adolf Hitler előtt jött a világra. A férj hamarosan odébbállt, a balsorsú fiatalasszony egymaga próbálta eltartani a csonka családot, az emlékezetes felsülés után

jobb híján varrásból.

Ám hol gyötrő fejfájás miatt nem bírt dolgozni, máskor meg adós maradt a bérleti díjjal, és lefoglalták a varrógépét. Nyomorúságos padlásszobájában lassanként megzavarodott. Bolondok házába zárták. Nagyobbik fia már távoli tengereken hajózott, a kicsi szegénynegyedekben csavargott. Rongyos volt, koszos, folyton éhes. Menhelyre került, ahol egy szadista felügyelő ujjnyi vastag vesszővel verte a gondjaira bízott árvákat és elhagyatottakat, társaik rettegő sorfala előtt. Nem volt olyan péntek, hogy a nyilvános fenyítésen valamelyikük el ne ájult volna.

Egy időre az apjánál helyezte el a gyámhatóság az apró termetű fiúcskát. Abban sem volt köszönet. A színész vedelt, új élettársa pedig a pokolra kívánta a nyakába szakadt idegen kölyköt: elég baja volt a maga csecsemőjével, meg az alkoholistával, aki rövidesen halálra itta magát. Magányos, vigasztalan gyerekkora volt a hányódó srácnak a büszke brit birodalom szívében, így tengődött a viktoriánus dicsőség zenitjén. „Még nem voltam nyolcéves, de ezek voltak életem legszomorúbb és leghosszabb napjai”, írja.

Ám egy nap különös dolog történt, ami örökre nyomot hagyott érzékeny lelkében. Évtizedek múltán, hosszú és eseménydús életének vége felé így mesélte: „Utcánk végében vágóhíd állt, és a birkákat a házunk előtt terelték a halálba. Emlékszem, az egyik jószág valahogy megszökött, és végigrohant az utcán, a nézők legnagyobb mulatságára. Egyesek megpróbálták elfogni, mások ugrándozva menekültek előle. Bátortalan szökellését és rémületét látva elszomorodtam, olyan komikus volt.”

Viszontagságos út vezetett még a világhírig, amíg Amerikából hazalátogatóban ünneplő tömeg várta a Waterloo pályaudvaron. Közben volt kifutófiú, rikkancs, nyomdászsegéd, üvegfúvó is. De abban a mágikus pillanatban megértette, hogy komikum és tragikum szétválaszthatatlan. E felismerésből született egyszerre nevetséges és szánalmas, csetlő-botló figurája, aki folyton hasra esik, de mindig fölkel. Művészetének védjegye lett a Csavargó: csodát csinált Charlie Chaplin (1889–1977).

Forrás: BÁRTFAI GERGELY (Népszava)