Bertolt Brecht, a nácizmus elől emigrációba kényszerült, immár örökéletű német drámaíró nem titkolt választ adott arra, kit akart megállítani a múlt század első felében, amikor megírta a mindmáig világszerte újra és újra színpadra kerülő, „Állítsátok meg Arturo Uit!”-t.  Azért, hogy biztosan ne essék félreértés, az 1941-ben végleges formába öntött, de már 1934-től alakuló színdarabja eredeti címének ezt adta: „Das Leben Hitlers: Reichstagsbrand und der Prozess” (Hitler élete: a Reichstag égése és a per”).

Arra viszont ma alighanem Brecht sem nem tudna biztos választ adni, hogy kik, hol élnek Arturo Uik, akiket meg kell állítani, hogy ne zúdítsanak végzetesen tragikus bajokat, okok sokasága miatt oly zavaros új világunkban.  És – ami nem kevésbé fontos – kik azok, akik, ha kell, közös érdekből meg is állítják őket?!

Újra és újra aggódó meghökkenéssel fogadom, amikor látom, olvasom, hallgatom azt, amit

szupernagyok, kisebb nagyok, sőt, nagynak éppenséggel számítható hatalmak is a világnak csaknem valamennyi szegletében tesznek politikában, gazdaságban, katonailag. És eközben gyakran a klasszikus hidegháború idején is ritkán alkalmazott fenyegető stílusban nyilvánulnak meg egymásról és üzennek egymásnak. Magukról pedig váltig hirdetnek szépet és jót, abban a hitben, reményben, hogy a világ ezt el is hiszi róluk.

Ezért kérdezem mind gyakrabban: kik ma azok az Arturo Uik, akiket idejében meg kell állítani, még azelőtt, hogy megállíthatatlanná lehetnek? És kik azok, akik megállítják őket?

Nehogy a 21. századi történelem megismételje a 20. század tragédiáit.

Nehezen tudnék vitázni a nemzetközi szaktekintélynek számító német–amerikai politológus tudóssal, Yasha Munkkkal, aki a Foreign Affairs tavaszi számában arra a következtetésre jutott: a következő évtizedekben a demokráciák és diktatúrák közti versengésnek leszünk szemtanúi, s ha az Egyesült Államok ennek tétjét nem ismeri fel, akkor baj lesz. Az pedig számunkra különösképpen gondolatokra késztető, hogy az elemzés eljut a mi Európai Uniónk kedvezőtlen tétlenségéig is. Sőt – korántsem mellékesen – arra, hogy ebben a mind bonyolultabb világban „a hagyományos diplomácia a helyzet súlyossága miatt nem fog működni.”

Ha valóban így lenne, ami nem irreális diagnózis, minden eddiginél fontosabb lehet, hogy az a valami más, ami a hagyományos diplomácia helyébe lép, ne legyen a lehetséges megoldások közveszélyes mutánsa.

Reménykedjünk, sokadmagunkkal…

Főként pedig: ezért (is) kötelességünk a világ beoltása józanító, védelmező vakcinákkal mindenütt, ahol kell – az Arturo Ui-vírusok ellen is!