Tudom, ha napestig böngészem a Facebookon kommentelők posztjait és riposztjait, az nem tekinthető a közvélemény reprezentatív mintavételének. De ha sokan próbálunk ily módon tájékozódni, akkor ez erősen befolyásolhatja a közéletet. Szeretném elmondani, mi jön le nekem ezekben a napokban a közösségimédia-megnyilvánulásokból.

Először is az, hogy az ellenzéki térfélen elpárolgott a reménytelenség, az „úgyis Orbán marad” imamalomszerűen ismételt fordulata. Másodszor az, hogy sokan féltik a nagy nehezen megszületett összefogást. Harmadrészt: e félelem forrása főként nem az, hogy a NER majd kívülről szétveri ezt az összefogást – bár gyakran ez is –, hanem hogy ez belülről fog megtörténni. Természetesen nem énmiattam, hanem a másik miatt. Mert a hatpárti ellenzék hívei – közülük legalábbis az úgynevezett megmondóemberek nagy része – nem hatfelé, hanem alapvetően kétfelé húz, és mindkét csapat hajlamos azt állítani, hogy

a másik fél a szövetség sírásója.

Ez a meghasonlás érthető. Van egy jobboldali retorikát használó autoriter kormányunk és vele szemben egy zömmel baloldali jelszavakat hangoztató hagyományos ellenzékünk, amely most harmadszor próbálja elverni a port Döbrögin – az első két kísérlet kudarcba fulladt. Könnyen lehet, hogy ennek a hagyományos ellenzéknek a legnagyobb pártja adja majd az összefogás legerősebb frakcióját az új parlamentben.

És akkor ennek az összefogásnak a vezetőjévé egy pártháttér nélküli jobboldali embert választottak meg, abban a reményben, hogy így harmadszorra végre talán eljön Ludas Matyi ideje. Nem könnyű ezt feldolgozni, röpködnek is a súlyos kölcsönös szemrehányások.

Azt javaslom: ezt, ha lehet, most egy kicsit engedjük el a fülünk mellett. A gőzt, akiben van, ki kell ereszteni. Az önjelölt segédtisztek azért vegyék észre: MZP és Gyurcsány tárgyal, és igyekszik szót érteni egymással. Ne nehezítsük a dolgukat: nem kettőjük között szeretnénk látni a döntő párviadalt.

Kárpáti János (Klubrádió)