Tartok tőle, hogy az év első négy hónapja, amit majd választási kampánynak nevezünk, sok szempontból elképesztő színvonalú iszapbirkózással, sárdoblással, erkölcsi mélyrepüléssel telik el. A hatalom szempontjából minden eszköz, minden fogás megengedett, amit egyetlen célnak rendelnek alá: a hatalom mindenáron való megtartásának. Semmi más nem számít, ezt már most tisztán lehet látni.

A felkiáltójelek éve lesz 2022, itthon mindenképpen. Arra egészen biztosan felkészülhetünk, hogy az új esztendő sem fullad szürke unalomba, pedig igencsak ránk férne már egy csendes nyugodt év is. Magyarországon ez biztosan nem adatik meg nekünk az idén.

Tartok tőle, hogy az év első négy hónapja, amit majd választási kampánynak nevezünk, sok szempontból elképesztő színvonalú iszapbirkózással, sárdoblással, erkölcsi mélyrepüléssel telik el. A hatalom szempontjából minden eszköz, minden fogás megengedett, amit egyetlen célnak rendelnek alá: a hatalom mindenáron való megtartásának. Semmi más nem számít, ezt már most tisztán lehet látni. Lassan nem marad olyan választói rétege az országnak, akiknek ne ígértek vagy adtak volna valamit az elmúlt hetekben. Az ipari méretű szavazatvásárlás zavartalanul folytatódik, akkor is, ha közben egyre többen kongatják a vészharangot, mondván, hogy erre valójában már nem jut és négy év is kevés lesz a súlyos örökség ledolgozásához.

Hirtelen a fennálló hatalomnak eszébe jutottak mindazok, akikről az elmúlt tizenkét évben megfeledkezett vagy akik – eddig – nem voltak fontosak a számukra. Mert nem lehetett őket, pontosabban a jóindulatukat szavazatokra váltani. Most viszont: hirtelen lett egyszeri nyugdíjkiegészítés és tizenharmadik havi nyugdíj, félévi fegyverpénz és béremelés a rendőröknek meg a katonáknak, példa nélküli adóvisszatérítés a gyermekes családoknak, minimálbéremelés – annak minden következményével együtt, tízszázalékos bérjavaslat a pedagógusoknak (hozzáteszem ez reálrétéken már csak 3 %-ot ér 2022-ben), és még ki tudja hányfelé hulló pénzeső a magyarokra – határon innen és túl.

Másfelől meg máris látjuk a pánik jeleit a hatalmon: szinte hisztériás dühvel támad mindenre és mindenkire, aki szembe mer szállni velük vagy akinek csak egy picit is eltér a véleménye a hivatalostól. Az pedig választási ígéretnek édeskevés, hogy az ellenzék „hülye és gonosz”, csak a miénk az üdvözüléshez vezető út. Ma már kevés választási üzenetnek az, hogy „folytatjuk” meg hogy megyünk előre. Az ország egyik felének egészen biztosan elege van ebből, sőt. Joggal érzi úgy, hogy az a bizonyos magyar polip fojtogatja, rátelepedett mindenre és csápjaival elszívja az életető erőt. Mindenhonnan. Az önkormányzatoktól, a színházaktól, a gazdaságtól, a vendéglátástól, a kis- és nagyvállalkozóktól (ha személyük nem kedves a hatalomnak), az egyetemektől és iskoláktól, a kórházaktól és a nővérektől, a vasúttól és a tűzoltóktól, sőt a vadakat terelő juhásztól is.

Az a bizonyos „OV’22” akár máshogy is értelmezhető, mint ahogy azt a köztársasági elnöknek jelölt, hűséges pártkatona értelmezi és viseli büszkén a csini fülbevalóján. Az OV megfejtése ugyanis nemcsak a vezérük monogramja lehet, hanem egészen más is. Például az is, hogy „oszt viszlát”, vagy akár „Orbán vesztett”. Hogy aztán tényleg így lesz-e, az viszont már rajtunk is múlik.

Nem kicsit, nagyon.

Hardy Mihály (Klubrádió)