Minden lepusztultság ellenére még így, elvirágzásában is sajátos atmoszféra hatja át ennek a „város a városban” településnek az utcáit, terecskéit. - Túlórából hazafelé az Acélműn keresztül 1973-ban a Csepel Művek főkapuja felől nézve (Fortepan)
Kísértetváros, rozsdatemető egyfelől, működő kisvállalkozások, raktárak és kreatív műhelyek másfelől. Két világ egy helyen – így fest a 140 éve indult csepeli gyártelep 2022-ben Dobszay Jánosnak, a HVG újságírójának nézőpontjából. A gazdasági hetilap munkatársa így számolt be tapasztalatairól:
Kéz és láb kinyújt, elrugaszkodás, és már indulhat is a repülés a szélcsatornában. A lebegésnek ebben a páratlan élményében lehet része annak, aki ellátogat a Skyward bázisára. Csepelen, az egykor a munkásmozgalom fellegvárának számító gyárváros 200 hektáros területén nem ez az egyetlen olyan attrakció, ahol szabadon szárnyalhat az ember.
Évtizedeket repülhet vissza az időben, aki a fém- és acélgyár régi épületeinek alagsorában kialakított – szakértő vezetés mellett ma is látogatható – légoltalmi bunkerek valamelyikét bejárja.
De még jegyet sem kell váltania annak, aki ennél is többre, egy évszázadnál is távolabbi időutazásra vágyik. Az egykor dicsőbb napokat látott, döntő részben ma is működő gyárvárosban szép számmal állnak olyan csarnokok, raktárak, sőt díszes épületek amelyek
még az alapító Weiss Manfréd nevével fémjelzett fénykorból valók.
Bár a rendszerváltásig tartó négy „munkásmozgalmas” évtized, majd a privatizációs hullám jócskán megtette a hatását, az egykori Csepel Művek – többségében a XIX. század végén, a XX. század elején felhúzott – vakolatlan téglafalú épületei ma is pazar látványt nyújtanak. Annak ellenére is, hogy többségük időközben jelentős sufnituningon esett át: a csarnokok otromba toldalékokat kaptak, amelyeket aztán még tovább barkácsolgattak az aktuális igényeknek megfelelően. Ám még e brutális hozzáépítések, buherálások ellenére is jól látszanak az egykori részletgazdag tetőpárkányok, oszlopfejezetek, amelyeken az idő sem tudott kifogni.
Bár vannak épületek, amelyek örökségi védelmet kaptak, egységes műszaki, építési szabályozás híján a terület több száz kis és nagy tulajdonosa, illetve bérlője évtizedeken át lényegében azt csinált – és csinálhat ma is –, amit akart. Így aztán miközben akadnak jól karbantartott, felújított, sőt vadonatúj épületek, üzemek, az egész területet sokkal inkább az elhanyagoltság jellemzi. Ám minden lepusztultság ellenére még így, elvirágzásában is sajátos atmoszféra hatja át ennek a „város a városban” településnek az utcáit, terecskéit.
Volt idő, amikor reggelente 30 ezres tömeg hömpölygött az üzem- és gyárépületek közötti utcákon, ahol térkép vagy GPS nélkül annak ellenére könnyen elveszettnek érezheti magát az ember, hogy a tájékozódást – a hely szellemét megidézve – olyan közterületnevek segítik, mint például a Színesfém, a Nagykalapács, az Acélcső, az Elektróda vagy épp a Csőhegesztő utca.
A nyugati ipari kémek és a valószínűleg gyakoribb vállalati szarkák miatt egykor szigorúan őrzött kapukat mára elbontották. Csak egy maradt belőlük, mutatóba: a korabeli híradásokból jól ismert, még mindig szilárdan álló, monumentális főkapu. Ám már ennek is csupán szimbolikus jelentősége van: nincsenek blokkolóórák, nem vigyázzák a bejáratot (munkás)őrök. Senki nem kíváncsi arra, hogy a telepről kifelé tartók ruházatában nem bújik-e meg egy-egy elcsent repülőgép- vagy kerékpáralkatrész, amelyekről a régi vicc szerint csak otthon derült ki, hogy legfeljebb tankot vagy Kalasnyikovot lehetne összerakni belőlük.
A városka széles főutcája, a zegzugos mellékutcák, sikátorok sejtelmes világa hívogató célpont nemcsak a filmeseknek, de az üres épületeket felfedezni vágyó urbexeseknek is, akik szó szerint az életüket kockáztatják egy-egy rozsdaette lépcső megmászásakor, vasajtó kinyitásakor. De még a lájtosabb városnézést választóknak is érdemes felkészülniük minden eshetőségre. Mindenütt, így a szabad ég alatt is bizonytalan eredetű és rendeltetésű vezetékek, csövek kígyóznak a magasban. Míg az egyik utcában jelentős a teherforgalom, pár méterrel arrébb mintha kísértetvárosba csöppenne az ember: minden kihalt, sehol egy teremtett lélek.
Munka hadának lépte nem dobog - Utca az egykori Csepel Művek területén (Juhász István András felvétele)
A döntő részben magánkézben lévő, de a közforgalom előtt többnyire megnyitott kátyús utakat nemigen tartja karban senki. A macskaköves vagy sáros utcácskákat a semmibe vezető – hol leaszfaltozott, hol gazzal benőtt – vasúti sínek keresztezik, emlékeztetve arra a valaha volt 60 kilométernyi belső iparvasút-hálózatra, amelynek ma már csak a töredékét használják.
Ma több száz kisebb-nagyobb vállalkozás működik a cégnyilvántartás szerint a néhai Csepel Művek területén, ám ezeknek csak a töredéke végez olyan munkát, amely legalább jellegében emlékeztet a gyártelep 1882-es megnyitását követő évtizedekben itt folyt domináns tevékenységre. Kifejezetten a fémiparhoz valamivel több mint félszáz cég munkája kapcsolódik. A megtelepedett vállalkozások többsége a kereskedelmi, illetve a szolgáltató szektorból kerül ki. Az épületek zömét ennek megfelelően raktárrá alakították. A nehezen kifűthető nagy csarnokok területét ezernyi kisebb egységre szabták fel, ami még tovább növeli a gyárvárosra amúgy is jellemző eklektikát.
Kende Márta Küzdelem című 1974-es dokumentumfilmje a legendás Pannonia motorokat készítő csepeli Motorkerékpárgyárról annak bezárása előtt:
Vannak cégek, amelyeket azonban ez a közeg kifejezetten inspirál. Az utóbbi időben felfedezték maguknak az indusztriális területet az úgynevezett kreatív iparági vállalkozások. Akadnak itt képzőművészeti műhelyek, zenei próbatermek, és mostanra számos, a kutatás-fejlesztés területén működő, „fehérgalléros” csapat is megtelepedett a hajdan a kékgalléros fizikai munkások igényeire szabott épületekben.
Inspiráló környezet. A köztéri óriási állatszobrairól, köztük a Fradi stadionja előtt álló sasról és dizájntermékeiről ismert Szőke Miklós Gábor stúdiójának bejárata a gyártelepen
Bár az utcákat róva könnyen az az érzése támadhat az embernek, hogy ennél jobb ipari parki adottságú ingatlan kevés akad a fővárosban, az épületállomány méreteihez képest viszonylag kevesen dolgoznak a hatalmas területen. Egy, a Növekedés.hu-n tavaly megjelent cikk szerint jó, ha tízezer embernek van ma itt a munkahelye. Száznál több alkalmazottat pedig mindössze öt társaság foglalkoztat a területen, ahol a jellemző cégméret a néhány tíz fős vállalkozás. Igaz, a dolgozókat kiszolgáló infrastruktúra sem teszi vonzóvá a telepet: akad ugyan néhány büfé, falatozó, de a többség inkább házon belül oldja meg az étkezést.
Ha sok szempontból – méret, tevékenységi kör, foglalkoztatottak száma, árbevétel – sokfélék is az itt működő cégek, a sorsuk valamiképp összefonódott. A közös helyrajzi szám miatt néhány évvel ezelőttig még a postázás központilag történt. És bár ma már mindenkinek saját címe van, ahhoz, hogy a külső körülményekben érdemi javulás következzen be, nincs és jó ideig nem is lesz meg a közös fellépéshez szükséges szervező- és legfőképp anyagi erő. (Egymilliárd forintot meghaladó árbevétele – a már idézett Növekedés.hu-cikk szerint – mindössze a cégek 10 százalékának van.) A legtöbb kisvállalkozás jó, ha a saját portáját rendben tudja tartani.
A végső pusztulás megelőzése, a szükséges fejlesztések költségei jóval túlmutatnak nem csupán a „lakók”, de a helyi önkormányzat lehetőségein is, amelynek ez – az említett okok miatt – nem is szerepel a prioritásai között. Ahhoz, hogy a gyártelep olyan modern ipari parkként éledjen újjá, amely méltó folytatása lenne a Weiss Manfréd által útjára indított – a maga idejében a korát meghaladóan modern – vállalkozásnak, nélkülözhetetlennek látszik a még hiányzó központi, állami akarat. Ám ismerve a belpolitikai klímát, erre valószínűleg csak akkor lenne esély, ha egy ilyen fejlesztésben a politikai szereplők és hozzájuk kötődő üzletemberek is meglelnék a számításukat.
Forrás: Dobszay János (HVG)
