„Az áruló nem válogat, júdáscsók, elvtársi, testvéri ölelés, kitüntetés, jöhet minden, színház az élete, kellenek a kellékek. Az áruló, attól áruló, hogy nincs emlékezete, nincs lelkiismerete, elfelejti, hogy akit most ellenségként emleget, arra korábban barátként hivatkozott.”

Olykor megsirathatjuk az árulókat. Molnár Ferenc örökzöld regényében, A Pál utcai fiúkban, társai visszafogadják az ellenséghez, az erőszakosan terjeszkedő, a grundért háborút indító, vörösingesekhez dörgölődző Geréb Dezsőt. Megbánta, amit tett, ennyi elég volt, a főnök Boka magához ölelte, a többieket pedig megkérte: …” senki egy szóval ne bántsa, hibáját a szemére ne vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van fejezve.”

Ennyi, de ne mondja senki, hogy könnyű árulónak lenni. Nem a gyakorlat teszi a mestert, ráadásul minden árulás más, mert korábban elárulhatta valaki a mecénását, az egyetemét, a barátait, a Bibliát, később az alkotmányt, ezek egyszerű ujjgyakorlatok voltak, olyan, mint a tolvajnak a nyitva felejtett táskából ellopni a mobilt.

El lehetett árulni a liberalizmust, az ateizmust, ezekkel együtt az ifjúságot, ráfoghattunk mindent a rohanó időre, az nem állt meg, hogy szemébe köpjön az árulóknak.

Az árulás ott válik mesterséggé, amikor

az áruló magát árulja el, elhatárolódik egykori énjétől, a korábbi tetteit semmisnek, meg nem történtnek tekinti, önmagát pedig hajtja tovább, hogy menjünk, nincs itt semmi látnivaló. Az igazi árulónak csak papíron vannak szülei, rokonai, barátai, kapcsolata sohasem vérségi, csak üzleti, és ha azérdeke úgy kívánja, a szeretteit is elárulja.

Egy vérbeli árulónak nincs hazája, csak hivatkozási alapja, váltópénz a nemzete, az esküje, a szíve ostor, ver, nem dobog. Az áruló élete csupa hazugság, csupa lopás, mások bizalmát, reményét csomagolja össze, ezeket cipeli, és ha kell, könnyen eldobja. Az áruló nem válogat, júdáscsók, elvtársi, testvéri ölelés, kitüntetés, jöhet minden, színház az élete, kellenek a kellékek. Az áruló, attól áruló, hogy nincs emlékezete, nincs lelkiismerete, elfelejti, hogy akit most ellenségként emleget, arra korábban barátként hivatkozott. Az áruló, mintha ismerné Boka „tábornok” intelmét, nem beszél arról, amit csinált, az emberi feledékenységben bizakodik.

Hát akkor, hallgassunk mi is róla!

Forrás: HORVÁTH KÁLMÁN (Újságíró, a Népszabadság egykori munkatársa)