Magyarország népe igent mondott Orbán Viktorra és rendszerére. Negyedszer. Lehetne Magyarországnak olyan kormánya, amely jóban van a világgal, és nem egyedül, hanem szövetségeseivel együtt próbálkozik jobbá tenni az életünket. Még nem vevő erre az ország, mert elhitte, hogy a fényt látja az alagút végén, nem a szembejövő tehervonatot. Ne felejtsük: mi mindig mindenről elkésünk. Vagyis még odaérhetünk. Nem most. Majd egyszer
A többség meggyőző: a fideszes szubkultúra két és félmillió fő, kilencszázezerrel több, mint a nemet mondó tábor. És van még háromszázezer, akik nem egészen értem, mit mondanak, leginkább úgy hangzik, hogy „huj, huj, hajrá”. Ők és a nem szavazók együtt a nemzet, tévedés ne essék: a nemzet nem egy párt, nem is kettő, hanem mindegyikük összessége. Ilyen szivárványosan sokszínű.
A hujjogatásnál nem sokkal érthetőbb a fideszes program, az Orbán-terv sem, amely győztesnek bizonyult. Ettől még megszavazták, és egy demokráciában alkotmányos jog voksolni szívből, gyomorból vagy
bal heréből szavazni, már akinek még nem vágták le az európaiak. Például bárkinek joga van ettől őszintén tartani, és megmaradt heréinek védelmében támogatni Orbán Viktort, mint az ország legnagyobb heréjét.
Vagy joga van azt gondolni, hogy amiben élünk, az neki úgy-ahogy megfelel, végül is nem őt üldözik, hanem az arabokat, a libernyákokat meg újabban az ukránokat, és ő egyik sem. A változás mindig ijesztő, és egyáltalán nem biztos, hogy jobbat hoz, ezért lehetőleg legyen úgy, mint régen volt, vagy legalább ahogy most van.
Sajnos e várakozásában a Fidesznek bizalmat szavazó két és félmilliós tábor csalatkozni lesz kénytelen. Nem tud úgy maradni a világ, fizikailag. Pénze nem lesz több, adóját nem kapja vissza az életben soha többé, és megizmosodnak őszre a rezsiszámlák is. Nyugdíja két-három hónapnyit veszít értékéből. Külpolitikánk árát megfizetjük mi is, ahogy az oroszok, akiknek drukkolunk. És másként fognak csillogni akkor már a főúri hintók.
Mert szegénység és nélkülözés következik, szükségszerű kiigazítása a szavazatvásárlásnak, amitől két és fél millió ember úgy érezhette, hogy nagyjából okés ez a rendszer. A heréket persze megvédi a rezsim minden erejével, hiszen értük van. Sem Soros, sem az európai ügyészség nem matathat a magyar herék körül.
De várnak majd a csalódottakra puha, meleg, új hazugságok. Lesz annak a válságnak felelőse mindenki, csak a kormány nem. És lesznek, akik megeszik az új magyarázatokat is. Boldogan halnak meg, abban a tudatban, hogy nekik az imperialista brüsszeliek miatt kellett árkot takarítani egy életen át, és ezért az életért hálával tartoznak. Csak remélhetjük, hogy helyükbe öntudatos polgárok lépnek, lassan, a kihalás ütemében.
Meg lesznek azok, akiket nem a propaganda csábított el, csak a pénztárcájuk. Sőt, direkt szemet hunytak a síkhülye szlogenek, a muzsikoknak szánt táp felett, elnézték a dorbézolást, a család felkastélyosítását, Andit és Lölőt, az egész romlott cirkuszt, mert úgy érezték, ők is megtalálják a számításukat. Na ők szükségszerűen felébrednek, megdörzsölik a szemüket, és keserű szitkozódásokba kezdenek.
Sokan vannak. Nem azért osztott nyugdíjprémiumot meg adó-visszatérítést a kormány, mert jó hozzánk. Azért, mert felmérte, hogy sokan nem érik be mesékkel. Őket megvette. Csak nem tudja fizetni a bérleti díjat.
Láttuk már egyszer a választási osztogatás utáni kiigazítás kínját: őszödi beszéd cím alatt fogalmazta meg Gyurcsány Ferenc. A tartalmát érezte az ország, már mielőtt nyilvánosságra került. És már akkor fel volt háborodva, hogy mégsem annyi a nyugdíj, és több az adó, és drágább a krumpli meg az euró.
Ellenzéke pedig készen állt. Egységben, taktikusan és intenzíven jelezte, hogy ő az alternatíva, és képes megszüntetni a bajokat. Tüntetett, tiltakozott, és építkezett, amíg eljött az ideje. Kivárta a válságkormányzás négy évét. Utána hozzáfoghatott az országa felépítéséhez – és az ilyen lett.
Annakokáért, kedves testvéreim, a mi dolgunk most várni. Mi úgy gondoljuk, hogy ez a rendszer valójában nem működik. Hogy működésének látszata csalás, szemfényvesztés, hitel, illúzió. A pillanat, amikor a kormány mögül elfogy a többség, közelebb lehet, mint ma hisszük. De akármikor jön el, Magyarország szebbik arcának készenlétben kell maradnia. És nemcsak a pálya szélén nézelődve, hanem mindennap megjelenítve a másik utat.
Hogy a másik út hová vezet, azt a háború egyértelműen mutatta meg: nyugatra. Nincs szükség ennél bonyolultabb programra, s így nincs szükség továbbra sem külön MSZP-re, DK-ra, LMP-re vagy Jobbikra. Elégséges cél a másik lehetőség nyitva tartása, és a csőd aktív lereagálása árnyékkormányként – aminek amúgy is régen üzemelnie kellene. Lehetne Magyarországnak olyan kormánya, amely jóban van a világgal, és nem egyedül, hanem szövetségeseivel együtt próbálkozik jobbá tenni az életünket. Még nem vevő erre az ország, mert elhitte, hogy a fényt látja az alagút végén, nem a szembejövő tehervonatot.
Ne felejtsük: mi mindig mindenről elkésünk. Vagyis még odaérhetünk. Nem most. Majd egyszer.
Forrás: TÓTA W. ÁRPÁD (hvg)
