Zelenszkij ukrán elnök nagyapja és Putyin orosz elnök édesapja a második világháború idején ugyanabban a szovjet Vörös Hadseregben szolgált. A náci megszállók mindkettejük családjából többeket lemészároltak.

A Szovjetunió felbomlásáig feltehetően hasonlóképp gondolkodtak a világról, és aligha sejtették, hogy unokájuk, illetve fiuk egyszer majd egymás ellen harcol két testvérnép élén. De még ennél is abszurdabb gondolatnak tartották volna, hogy ebben a háborúban a két fél majd nácinak nevezi egymást, a gyűlölt közös ellenséghez hasonlítja a másikat.

Az Ukrajna ellen indított orosz invázió morálisan indokolhatatlan, hiszen

rengeteg emberélettel és iszonyatos anyagi-természeti károkkal jár. Geopolitikai magyarázatok nyilvánvalóan léteznek, amelyeket egyesek oknak, mások csak ürügynek tartanak. De a külvilág számára az a „nácitlanítás” a legmeglepőbb, amelyet Putyin elnök és az orosz propaganda az invázió egyik fő okaként nevezett meg. Az invázió előtt ez kényes kérdésnek számított, hiszen a mai világban a nácizmussal való azonosulás talán a legsúlyosabb politikai bűn. Az orosz hadigépezet megindulása után ez a kérdés elhalványult, hiszen az Azov brigád és a hasonló milíciák náci jelképrendszere és holokauszt-tagadása sem lehet ok az ukrán nagyvárosok elpusztítására. De amerikai akadémiai köröktől az izraeli parlamentig mai napig kemény vita folyik az ukrajnai neonácizmus jelenségéről.

Ez a kérdés ilyen formában lényegében csak a volt Szovjetunió európai utódállamaiban merül fel. Neonácik persze a világon mindenütt vannak, de másutt eszük ágában sem lenne antifasisztának nevezni magukat. Az antifasiszták általában baloldali emberek, kommunisták is vannak köztük, de még szélsőbalos terroristák is használnak antináci jelszavakat. Csak Ukrajna és Oroszország viszonylatában látjuk azt, hogy miközben mindkét ország vezetői saját antifasiszta hagyományaikkal büszkélkednek, egymást nácinak, illetve a náci módszerek követőinek nevezik.

Mindezt nyilvánvalóan a második világháború, ottani olvasatban a Nagy Honvédő Háború hosszú árnya alakította így. Ukrajna viharos történelmében a náci megszállás egyszerre jelentette másfél millió zsidó és rengeteg nem zsidó ember kiirtását, kegyetlen terrort és sokak számára a sztálini elnyomástól való időleges megszabadulást. Az egyéni és kollektív emberi tragédiák emléke átöröklődött az új nemzedékekre, és a Szovjetunió felbomlása utáni, szabadabb légkörben ismét a felszínre tört. Végre beszélni lehetett a sztálini rendszer által elkövetett bűnökről és a szovjetellenes küzdelmek harcosairól.

Csakhogy a szovjetellenes mozgalmak akaratlanul is összefonódtak a német megszállók rémtetteivel, hiszen résztvevői valamilyen szinten együttműködtek a nácikkal. Ezt az ellentmondást mindmáig nem sikerült kibeszélni, feloldani Ukrajnában. Az Azov zászlóalj például valóban náci és zsidógyűlölő alakulat, kiterjedt nemzetközi neonáci kapcsolatokkal világszerte. A kijevi kormánynak réges-rég fel kellett volna számolnia ezt az alakulatot. Csakhogy az Azovot nem véletlenül nevezték el az Azovi tengerről. Az oroszok ellenőrizte Donbasz és a Krím között ásta be magát azzal, hogy megakadályozza a teljes tengerpart orosz elfoglalását. Valódi politikai súlya szerencsére csekély, politikai háttérszervezete csak egy helyet birtokol a kijevi parlamentben. De a függetlenségükért küzdő ukránoknak a kemény ellenállás jelképe, míg az oroszok és világszerte sok antifasiszta számára kétségtelenül Ukrajna szégyenfoltja. Ugyanakkor természetesen ez sem igazolhatja ukrán városok bombázását, lerombolását és a háború végéig nem is érdemes sokat beszélni róla.

Neonácik elvben persze Oroszországban is léteznek. A jelcini időkben nagy hangon provokáltak és szerveződtek. Putyin viszont kemény kézzel leszámolt velük, vezetőik eltűntek a lágerekben és a börtönökben. A különböző nacionalista milíciákba és szervezetekbe belépő orosz fiatalok ugyanakkor hasonló szociológiai háttérből érkeznek, mint a világ többi részén az aktív neonácik. A különbség az, hogy ők náciellenesnek mondják magukat, és a Nagy Honvédő Háború mítoszán nőttek fel. A Duma-képviselővé is megválasztott Zahar Prilepin Mert mi jobbak vagyunk című, magyarul is megjelent regénye minden történészi elemzésnél pontosabban mutatja be, hogy egy nacionalista terrorszervezet tagjai hogyan használják fel a szovjet veteránok tiszteletét szélsőségesen soviniszta akciókhoz. Ennek a névleges antifasizmusnak nem sok köze van a szó humanista értelméhez.

Ma a békétől is messze vagyunk, a megbékéléshez pedig még hosszabb időnek kell eltelnie. De az ukrán és az orosz társadalomnak egyszer ki kell beszélnie ezt a kérdést. A nácizmus rémségét egy külső hatalom hozta rájuk, amely ráadásul saját hazájában közel nyolcvan éve megsemmisült. Önmagukat és a másik félről kialakított képüket is fel kell szabadítaniuk a nácizmus kísértetétől.

Forrás: Hegyi Gyula (Népszava)