Vlagyimir Putyin, akárcsak számtalan orosz T-72-es harckocsi, reménytelenül beleragadt a tavaszi ukrán sártengerbe és már nem tud tőle szabadulni…
Testvérháború. Talán ez a szó fejezi ki legjobban, hogy mibe is taszította Vlagyimir Putyin Ukrajnát és Oroszországot. Tegyük hozzá: teljesen értelmetlenül.
A civilizált világban, amiből három hete Vlagyimir Putyin sikeresen kiírta saját magát, és Oroszországot is, nem lehetne olyan vita, amit ne lehetne békés, vagyis tárgyalásos eszközökkel rendezni. A civilizált világban. Az erőszakos megoldásra, amihez Vlagyimir Putyin folyamodott, nincs mentség. Mindaz, amit most az orosz elnök művel, félreismerhetetlen Szovjetunió-szagot áraszt. Bűzlik, de nagyon.
Oroszország ismét elszalasztott egy ritka történelmi lehetőséget, hogy részévé váljon a demokráciáknak, a művelt Európának és a civilizált népek közösségének. Nem sok ilyen pillanat volt az orosz történelemben. Talán Nagy Péter cár felülről erőszakolt reformjaival kezdődött és utoljára a Szovjetunió szétesése idején, 1989-91 táján lett volna rá talán lehetőség. Bár
ez utóbbiban nem vagyok egészen biztos. A szovjet társadalom akkor már nehezen viselte Mihail Gorbacsov reformjait, amiket páratlan áruhiány, belső zűrzavar és elégedetlenség kísért. Zavargások robbantak ki a szovjet birodalom peremvidékein, két tagköztársaság, Örményország és Azerbajdzsán szabályos polgárháborút vívott egymás ellen Hegyi-Karabah ürügyén. Az elégedetlenség tömeges megmozdulásokhoz vezetett Grúziában és a Baltikumban. A szovjet hadsereg ostromolta Vilniusban, Litvániában a parlament épületét és a tévétoronynál tüntetőket.
Mindezt két puccskísérlet is követte a birodalom fővárosában Moszkvában. Az első kis híján Gorbacsov életébe került, végül „csak” a hatalomról kellett lemondania. A második szinte korlátlanul megerősítette Borisz Jelcin elnöki hatalmát. Az alkoholista Jelcin alatt a reformok befagytak, a környezete és a gazdasági elit hihetetlen gazdagodásba kezdett, a kommunista pártvezetők pedig szépen átadták a helyüket a milliárdos oligarcháknak, a kőolaj- és nyersanyag-cézároknak. Oroszország egyik válságról bukdácsolt a másikra, mígnem egy üstökösként emelkedő szentpétervári volt KGB-alezredes hihetetlen szívóssággal meg nem kaparintotta a legfőbb hatalmat.
Közben a világ mintha megfeledkezett volna Oroszországról, amit egyfajta korlátlan nyersanyag és szénhidrogén-forrásnak tekintett, no meg a nyugati termékek mohó felvevő piacának. A New York-i ikertornyok elleni támadás, az iraki és az afganisztáni helyi háború, az arab tavasz sokáig el is terelte a figyelmet Oroszországról.
Sok zűrt az újdonsült orosz elnök nem okozott a világnak akkoriban, el volt foglalva a maga bajával. Nem sokkal a hatalomra kerülése után rögtön két nagy presztízsveszteség is érte. Máig ismeretlen okból felrobbant és elsüllyedt a vadonatúj Kurszk orosz atomtengeralattjáró a Barents-tengeren, a katasztrófánál is súlyosabb csapás volt a katonai vezetők hazudozása és tehetetlensége. Erre következett a második csecsen háború vérfürdője Groznijban. Ezek kijózanító pofonok voltak és a Kreml ura innentől már végképp csak az erőben, a cselvetésben, a potenciális vetélytársak kíméletlen megsemmisítésében látta a megoldást. És a langyos, szentpétervári júniusi fehér éjszakákon a Nagy Orosz Birodalom feltámasztásának gondolatát érlelte magában.
Abban a kultúrában nőtt fel, ahol csakis az erő nyelvén értenek. Húsz év alatt sikerült korlátlan hatalomra szert tennie. Senki és semmi nem állhatott az útjába, legalábbis otthon, Oroszországban nem. Vetélytársait elsöpörte. Voltak, akiket megmérgeztek, másokat a nyílt utcán lőttek le, volt, aki tíz évet raboskodott, mert rosszul mérte fel, hogy kivel húzott ujjat; mások külföldre menekítették a vagyonukat és az irhájukat. Utána jöttek a putyini háborús kalandok, 2008-ban Grúzia megtámadása, 2014-ben a Krím-félsziget bekebelezése, majd 2015-ben Szíria és végül most Ukrajna.
Ez utóbbi falat azonban megakadt a torkán. Az oroszok legtöbbször csak afféle tájszólásnak tekintették az önálló ukrán nyelvet, ahogy a belaruszokét is. Már csak azért is, mert mind a két nép tagjaival simán tudtak oroszul kommunikálni. Ukrajna azonban más utat választott, mint Oroszország vagy Belarusz. Legutoljára 2014-ben a kijevi Euromajdan-felkelés elsöpörte a szovjet típusú restaurációval és Moszkva-barátsággal kísérletező Viktor Janukovics hatalmát. Ukrajna népe a Nyugathoz akar tartozni, nem Oroszországhoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a menekültek, köztük az oroszajkúak is, nyugati irányban keresnek menedéket, nem keletre. És büszkén vállalják ukrán állampolgárságukat, nem kérnek sem a putyini Oroszország gyámságából, sem az értelmetlen testvérháborúból.
Vlagyimir Putyin, akárcsak számtalan orosz T-72-es harckocsi, reménytelenül beleragadt a tavaszi ukrán sártengerbe és már nem tud tőle szabadulni…
Forrás: Hardy Mihály (Klubrádió)
