A Balatonpart egyik legszebb üdülője, a Csepel SZOT-üdülő, Siófok széplaki részén állt. Mellette közvetlenül a Csepel Vas- és Fémművek gyermeküdülője volt. A fiúk és a lányok a Csepel üdülőbe jártak ebédelni, vacsorázni, a reggelit és az uzsonnát az ősparki pavilonban kapták meg. (Ma már, a sokszoros átalakítás után, az 1990-es évek közepe óta ez is wellness szálló.). 1945 után a rendszerváltásig sok ezer család, sok ezer gyerek nyaralt itt, amíg lehetett. (A 12 CSM-es vállalat és intézmény különféle üdülőiről most nem beszélünk.)
A Képes újság riportere, S. Boda András 1980 nyarán így számolt be Csepel üdülős tapasztalatairól:
— János! Lángost is hozzál! Szirénaként szól az asszonyi hang valamelyik emeleti erkélyről, s lent az úton a fürdőnadrágos, strandpapucsos férfi egy sörösüvegekkel rakott szatyorral visszaint.
— Persze, hogy hozok.
- Siófok, nyár. Csepel SZOT-üdülő.
— Napi négyszeri étkezést biztosítunk a gyári beutaltaknak, a szobák kettő- plusz egyágyasak.
Szibele Ágostonné, a hatalmas üdülő egyik vezetője összegezi a lényeget. Pedig hát nem a lényeget, csak lángost meg a sört kérdeztem. Aztán magyarázza azt is:
— Lángos, sör, a gyereknek meg fagylalt; ezek hozzátartoznak a nyaralás mindennapi rítusához.
— Milyenek a beutaltak? — Attól függ, milyen az idő. Vendéglátónak nyilván az a
legfontosabb: elégedett, vagy nyűgös a vendég. Dicséretet vagy panaszt ír be a panaszkönyvbe, vendégkönyvbe.
— Milyenek a beutaltak? — kérdezem hát ismét.
— Milyenek? — néz rám értetlenkedve Szibele Ágostonné. — Egyformák. Napozni, fürdeni, jól enni-inni, szórakozni akarnak.
Nem vagyunk szinkronban. Persze, lehet, hogy ez a jó. Mert miért akarom én 1980-ban keresni éppen egy üdülőben a beutaltak tulajdonosi öntudatát, Balatonnak örülő boldogságát, miért keresném ebben a fürdőruhás parti társadalomban a munkásosztályt?
Nyaral az ország. Évente egymillió-kétszáznegyvenezren üdülnek SZOT- vagy vállalati beutalóval, s ebből több mint félmillió a nyári száz napban a Balaton-partján.
— Milyenek a beutaltak? Nézzen körül.
Hám bízzák hát a döntést, összesen 1277 beutalt az üdülő öt épületében. Négy gyönyörű, szálloda szintű épület sorakozik a parton. Kicsit beljebb patinásan gubbaszt a valamikori első üdülőépület. Nincs tábla rajta, minek. Úgy mondják, sok villának, palotának hasonló a története a parton.
Bábszínház a parkban. Röffler István szobájuk ablakából nézi, hogy vonszolja három fia feleségét a műsorra.
— Megbeszéltük, hogy most ő megy velük, én egy kicsit szundítani akartam.
A csepeli villanyszerelő tüsténtkedik a szobában, rendet tenne a rendben, hellyel kínál, s közben mondja:
— Az úgy volt, hogy jelentkeztünk mi is beutalóért, aztán úgy döntöttek a szakszervezetben, hogy mi kapjuk. Ezernégyszáz forint lett volna nekünk, de én kaptam jutalmat is ezer forintot, így aztán szinte semmi, négyszáz-valahány forintért vagyunk itt öten, s hát ugye, mert sokan vagyunk két szobát kaptunk ...
— Minden évben üdülnek? — Persze. A gyerekeknek kell, meg aztán csak ilyenkor van teljesen együtt a család. Ez a két hét mindig elsősorban a gyerekeké. Igaz, eddig önköltséges üdüléseink voltak, szóval üdülőben, de sokkal több pénzért. De hát üdülni csak kell, nem?
— Nem zavarja magukat a tömeg?
— Miért zavarna? Mikor lejöttünk, kinéztünk magunknak egy helyet a parton, ahol mindig lepokrócolunk, azóta az a mi helyünk. Közöttünk már ismerősök vannak, szóval itteni ismerősök, a gyerekek meg, öt-hat-hét évesek, már annyi haverjuk van, hogy... Szóval nagyon jól vagyunk mi itt. Különben is olyan ez az egész, mintha nem is üdülőben, hanem szállodában lenne az ember...
Megjött a sör meg a lángos. A parkból gyerekek kiáltozása Vitéz Lászlóért. Valaki aprópénzt csörget, Az apa elindul fagylaltot és jégkrémet venni a három gyereknek…
(Fotó: Balassa Ferenc / MTI és Fortepan)
Forrás: S. Boda András – Képes újság 1980. július
