Tekintetes uramék előveszik a főispánt meg a vármegyét, majd valaki a végekről bedobja, hogy csendőrség is kellene. A színjáték végén hálásak leszünk, hogy a deres, valamint a karóba húzás egyelőre elmarad. Ezzel szereznek egy kis örömet a magyar népnek, amely a minap arról értesült, hogy most azért drága a kaja, mert tavaly olcsó volt. Így kell operálni a húsba vágó, fájdalmas valóság elfedése érdekében.

A publikum nagy része pedig lelkesen tapsol, és egy közvélemény-kutatási adat szerint mélyen egyetért azzal, hogy fontos ugyan a szabadság, de még fontosabb az alacsony villany-, gáz- és benzinszámla. Ha pedig majd mindezt mégis emelni kell – mert ahogy Karinthy Ferenc írta, egyszer minden kerítés véget ér –, akkor el fogja hinni, hogy Brüsszel a bűnös.

Ez sokáig működhet, akkor is, ha

lassan elveszti érvényét a politikusok látványos parizerfogyasztásával kapcsolatos viccelődés, mert az infláció okán esetleg még a parizer is bekerül a nehezen megfizethető luxusélelmiszerek közé. És ráadásul van egy olyan okoskodás, hogy ha Orbán nem keresné a konfliktust minden áron mindenkivel, ha csak egy kicsit is eleget tenne a záporozó felszólítások némelyikének, akkor az unió meghatottan ismét megnyitná erszényét. És akkor minden rendeződne.

Ez utóbbi állítással vitatkoznék. Orbán ahhoz már túl messzire ment, túl azon a ponton, ahonnan van visszatérés, és marad elég üzemanyag a biztonságos landoláshoz. Ezt a pontot akkor hagyta maga mögött, amikor Putyin érdekében kezdte bomlasztani a Nyugat egységét, amikor tehát már nem csak a magyarok sajnálatos helyzete lett a tét. Ráadásul súlyos belföldi kockázatok nélkül nem is igen tehet érdemi engedményt a jogállamiságot követelőknek, mert a történelmi tapasztalatok szerint a diktatúrák nem akkor szoktak megroppanni, amikor a legelviselhetetlenebbül szorongatják az alávetetteket, hanem pontosan akkor, amikor meglazul a vasmarok.

Forrás: Kárpáti János (Klubrádió)