Az oktatás lezüllesztése nem a pedagógusok ügye – hanem az egész országé. Bátran lehetnének látványosan szolidárisak más ágazatok képviselői is. Talán nem meglepő, hogy a sok elemében korszerűtlen magyar oktatásügy éppen az együttműködésre, a szolidaritás fontosságára nem tanítja meg a fiatalokat, nem véletlen, hogy főispáni, járási és más feudális hivatalokat kell a rendszer nyakába ültetni.
Két dolog izgatja az érdeklődő közönséget ezekben a pillanatokban. Az egyik a királynő temetése, a másik a magyarországi tanárok fizetése a takarítókéhoz viszonyítva.
Amint az közismert, egy budapesti elit középiskola közzétett három álláshirdetést. Keres matektanárt, angolul történelmet tanító tanárt és takarítót – ezek mind fontos feladatok az oktatásban. A díjazása a takarítónak nettó kétszázezer forint a tanároké bruttó 203 ezer forint. Azóta az iskola pontosított a nagy érdeklődésre való tekintettel, és így kiderült, hogy az egyetemi végzettségű, felsőfokú nyelvvizsgához kötött állás betöltője hét ezer forinttal minden valószínűség szerint többet kap. Igaz, a takarítónak jár ingyenebéd – a tanárnak, csak ha különlegesen baráti kapcsolatot alakít ki a konyhásokkal, akkor
csurran-cseppen valami potyán.
Egy tanár – főleg egy ilyen elit iskolában – felkészül az órákra, szemléltető anyagokat készít, füzeteket javít, konzultál a szülőkkel, esetleg még szülői értekezletet és fogadóórát is tart nekik, kirándulni viszi a gyerekeket, néha színházba – ilyenkor kifizeti a saját jegyét természetesen, beszedi az osztálypénzt, intézi a tanterem festését, esetleg ki is festi, végtelen tantestületi értekezleteken vesz részt, és ha írni akar a táblára elmegy a krétaboltba és bevásárol egy adag krétát. És így tovább. Bruttó 200 ezer forintért – esetleg nettó 200 ezerért, de a dolog erkölcsiségén mindez semmit sem változtat. Régóta figyelem az Orbán-rezsim erőlködését, hogy erőnek erejével miként törölje föl a padlót a pedagógusokkal. Mintha csak sportot űzne a megaláztatások sorából; próbálgatná, mit hajlandók elviselni.
A tanulságos eredmény szerint a többség mindent. Azt, hogy hülyének nézik és nem adnak neki semmi önállóságot; hogy nyakába ültetnek reménytelen hivatalnokokat, akiket azért megfizetnek rendesen. Feleslegesen csuklóztatják őket; nyilvánosan kihirdetik, hogy aki tanárnak megy az hülye. Hogy szolgalelkű gyerekeket kell nevelniük, miközben maguk is szolgaságba süllyednek, és így tovább.
Több iskolában a diákok nagy számmal tüntettek, tüntetnek, figyelemfelkeltésként virrasztanak az iskolák előtt, hátha valakinek feltűnik ez a reménytelen helyzet. A Tanítanék mozgalom képviselői, Pilcz Olivérék Miskolcon vagy a pedagógus szakszervezetek próbálkoznak.
De úgy fest, csak éppen azoknak a pedagógusoknak egy meglepően nagy része nem áll ki továbbra sem magáért, akiknek közvetlenül a bőrére megy a dolog. Akadnak tiszteletreméltó akciók, még sztrájkok is – bár sok helyen ezeket a nagyszünetre időzítik, nehogy bárkinek is feltűnjön. Tudom, elvették a sztrájkjogot, és egy rendőr kommandírozza az oktatás ügyét. Nem egyszerű bármit is tenni. Annál már csak semmit tenni egyszerűbb.
Jogos a felvetés. Az oktatás lezüllesztése nem a pedagógusok ügye – hanem az egész országé. Bátran lehetnének látványosan szolidárisak más ágazatok képviselői is. Talán nem meglepő, hogy a sok elemében korszerűtlen magyar oktatásügy éppen az együttműködésre, a szolidaritás fontosságára nem tanítja meg a fiatalokat, nem véletlen, hogy főispáni, járási és más feudális hivatalokat kell a rendszer nyakába ültetni.
Elnézve a mostani szórványos és elkeseredett küzdelmeket, sok reményre nincs okunk. Legfeljebb annyira, hogy legalább a folyosó szépen fel lesz mosva.
Dési János
