"Ha csakis a most van, akkor nem számít már semmi más, hiszen nem ránt vissza a múlt, nem ragad el a jelen és nem csábít a jövő. Pedig milyen fontos a múlt. De elmúlt. Csak a most van. És nincs jövő."

Pedig mennyire szurkoltam neki. Pedig mennyire tudtam, hogy így lesz. Pedig milyen nagyra becsültem. Pedig soha nem mondtam neki. Pedig milyen sokszor találkoztunk.

Pedig mondhattam volna neki ezt-azt a bennünk lakozó sötét erőkről. Pedig mennyire nem akartam neki tanácsokat adni. Pedig mennyire szerettem volna. Pedig nem lett volna semmi haszna. Pedig akár meg is fogadhatta volna.

Mennyi pedig, pedig, pedig. Ha sokszor leírom és hangosan kimondom, hogy pedig, pedig, pedig, pedig, pedig, akkor ennek a szónak semmi értelme nem lesz. Elveszíti az értelmét, ahogyan az ember elveszíti az életét. Élet, élet, élet, élet, élet, az életnek sincs semmi értelme. Az élet nem ér semmit, gondolja az ember ma. Pedig mennyire jó élni, élni, élni, gondolja másnap. Csak az élet számít, gondolja az ember holnapután. Tényleg, tényleg nem számít az élet, gondolja az ember a rákövetkező napon, s ekkor a vonásai egyszerre csak kisimulnak, kedélye megnyugszik, az arca mosolygóssá válik, úgy tűnik, minden rendben van vele, pedig (már megint ez a pedig) az utolsó lépés előtti fázisnak éppen ez az egyik legfőbb tünete.

Az ember megnyugszik, hogy végre meghozta a Döntést. Csak azután nyugszik meg, hogy a Döntést meghozta. Utána már könnyű. Ilyenkor, ebben a döntés utáni fázisban a szív már hideg; az értelem nyers, mint a vas; a tudat üres, a lélek pedig úgy felszívódott, mint a korahajnali köd: nyoma sincsen, csak emléke. És az sem fáj.

Van az úgy, hogy nem lehetséges visszatartani azt, aki menni akar. Nem a világból van elege, hanem saját magából. Nem a világot akarja elhagyni, hanem saját magától akar megszabadulni. Nem az életet látja roncstelepnek, hanem saját magát tekinti selejtnek. Nincsen pedig igaza, nem selejt, egyetlen egy ember sem selejt – miért érzi hát az ember úgy, mintha roncstelepen élne?

Mindig vannak kifogások, magyarázkodások, nekilendülések, próbálkozások, ideig-óráig tartó menekülések, de önmagam elől elmenekülni nem tudok. Az arcom nem az enyém, az arcom fehér papírlap, s nem íródik rá többé vers. Nem akarom, hogy a versek megszülessenek. Pedig verset írni jó. Pedig csak verset írni jó. Pedig a versírásnak semmi értelme. Pedig csak a versírásnak van értelme, semmi másnak. Mennyi pedig, pedig, pedig.

Pedig csak az van, ami mindig is volt és mindig is lesz: aki menni akar, azt nem lehet visszatartani. Aki el akar menekülni saját magától, azt nem tudja visszarántani a magyar líra. Pedig nincs annál fontosabb, mint a magyar líra. Pedig az élet fontosabb, mint a magyar líra.

A Döntés meghozatala után az ember nem a múltban él, nem a jelenben, nem a jövőben, hanem a mostban. Csak a most van, és ez a most még eltarthat pár napig. Ebben a pár napig tartó mostban azért könnyű élni, mert a Döntés megszületett: közel már a szabadulás perce. Ha csakis a most van, akkor nem számít már semmi más, hiszen nem ránt vissza a múlt, nem ragad el a jelen és nem csábít a jövő. Pedig milyen fontos a múlt. De elmúlt. Csak a most van. És nincs jövő.

Forrás: KÁCSOR ZSOLT (Népszava)