„Kettős a koszorú, amelyet az országon belül és az országon kívül emlékműveihez helyezünk. Az egyiket a rendkívüli szellem, a másikat a rendkívüli jellem kapja…Nemcsak a magyarság jövőjében hitt, hanem éppoly lángolóan, vére hullásáig hitt az emberiség ügyében is. Huszonhatévesen a segesvári csatatéren nem egy nép, hanem az egész emberiség kiválasztott fiaként halt mártírhalált”

Az 1823. január elsején Kiskőrösön született költőre emlékezve Illyés Gyula öt évtizeddel ezelőtti gondolatait idézzük:

Alig van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte be magát Petőfi Sándor. Csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá. — Mi ennek a varázslatnak a magyarázata? Az, hogy költőként nyitotta meg ugyan tudatunk ajtaját, de azon az ajtón egy bámulatos jellemű embert léptetett be és ismertetett össze velünk. …

Egy nagy író attól kezdve nagy író, amikortól fogva állandóan jelen van nemzete eszmélésében; amikortól a művei csaknem tárgyszerű részei a nép, birtokának, akár egy híd vagy középület. Sőt még jobban azoknál. Pest hajdani szép városházát lebontották. Eltűnt az utcáról, el az emberek fejéből. A Nemzeti dal-t, a Szeptember végén-t nem lehet lebontani, téglaként kihordani a nemzet tudatából. Vannak szellemi művek, amelyek

úgy hozzátartoznak egy országhoz és olyasféleképp működnek benne, akár egy vízesés, mely erőművet hajt. — Petőfi Sándor művei ilyen módon részei a magyar nép életének. De nemcsak művei lettek örök kincseink. Még annál is többet hagyott ránk.

Élete is kinccsé vált. Azt mondhatnánk, hogy magánéletének fordulatai is a műalkotások. Mert ő azokkal is hatni tudott, hatni akart. Kettős a koszorú, amelyet az országon belül és az országon kívül emlékműveihez helyezünk. Az egyiket a rendkívüli szellem, a másikat a rendkívüli jellem kapja. — Lángelméjének világrajöttét nem tudjuk megmagyarázni. Bár Petőfinek lehetnek mindmáig kelletlenkedő olvasói, akiket a lírai versek könnyed ömlése, vagy a világnézeti versek túl heves irama gombolkoztatott be. Petőfi azonban, túlhaladva sok nyugati pályatársát, hisz a tettben. Értelmesnek tartja a cselekvést.

Egyre megszállottabban hirdeti a beavatkozást, a sors dolgába is így lett a reménység költője — a végső pillanatban. — A fáklya, melyet elődeitől Petőfi mint költői örökséget vesz át, nem koromtalan, nem biztató lobogású. A magyar közéleti ‑ mondhatjuk úgy is: nemzeti — költészet baljóslatú, még a reformkor nagy virágbontása idején is. Hisz kezdettől fogva a nemzeti lét és nem lét kérdésével vívódik. Az aggodalom nemzedékenként fokozódó szava Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty hármasában tetőz. Petőfi e tekintetben a kiáltó ellentétjük.

Első megszólalásától fogva a bizakodást hirdeti, a nem csüggedést, a sors jobbrafordulását, illetve jobbrafordíthatóságát. Holott a valóságot ő is tisztán látja, s maga teljes zordságában. — A hagyományosan keserű hangot azonban, noha újra és újra ajkára tolakszik, elharapja, visszafojtja. Ellentétben elődeivel, akik nemesi osztályokhoz és nemesi osztályokról szóltak, ő, ahol, szóval is kimondta, alapállásban a „szűrös-gubás embereknek” beszél. Azoknak pedig színes-lélekkel úgy érzi, csak reménykeltőt, csak biztatót és buzdítót mondhat.

— A történelem szemlélője számára alig van csüggesztőbb látvány, mint a századokon át szünetlenül ismétlődő folyamat, amit a szenvedő, az alsó néprétegek szellemi kifosztásának nevezhetünk. Tragikus, hány tehetség fojtódik el a társadalmi mélyben. Az egész emberiségre nézve éppoly tragikus, ahogy a mélyből úgy-ahogy kijutó tehetségek akként hagyják ott a lenti világot, hogy nyomban meg is tagadják, a sorsközösség érzetének egy mozdulata nélkül. Évszázadokat s országrészeket kell a szemnek bejárnia, míg egy-egy kivételt talál. S azt is gyakran a széttépettség halálos dilemmájában. — Petőfi ilyen tündöklő kivétel. Kiemelkedett a népből és máig világi példaként, vissza akart térni hozzá.

— Petőfi azért hitt a magyar nép jövőjében, mert hitt eszméinek holnapjában. Ezek az eszmék pedig az elnyomott társadalmi rétegeknek éppúgy szabadságot ígértek, akár az elnyomott népnek. És ez forradalmárságának indító oka. — „Világszabadság” kiáltotta el magyarul versben elsőként a szót, ő, a legnemzetibb költő, s ebben nincs ellenmondás, sőt ami látszólag szemben áll, az voltaképpen szervesen kiegészíti egymást. — Petőfi azért bízik a magyar nép ügyében, mert bízva bízik az egész emberiség ügyének jobb sorsra fordulásában. Ezért is a reménység költője mind a mai napig…

Petőfi műveiről le kell törölnünk a port, azt, amely a mi gondatlanságunkból rakódott rájuk. Aminek következtében, ha tudjuk is, sokszor fogyatékosan érezzük, hogy milyen nagy költő is ő…

— A remekművek attól halhatatlanok, hogy rejtetten bennük van, amivel a jövendő korok is táplálkozhatnak. … A Petőfi-vers, akár a népdal, félrevezeti a gyanútlan, főleg a szerénytelen olvasót. Azt hisszük, csak az van benne, amit első hallásra-látásra kapunk, amit a felszín mutat. A Petőfi-vers akár az egymásba illeszthető fababák, több rétegű. Úgy rejti a magas művészetet, akár azok a néhány vonással odavetett rajzok, amelyek mondanak ugyan valamit azzal is, amit ábrázolnak, de amelyek a tökéletes mesterről épp a felsőfokú egyszerűségükkel tanúskodnak.

A Befordultam a konyhába a világ legigénytelenebb verse. De próbáld utána csinálni s akkor méred majd föl, mit tudott az a kéz, amely azokat egy kanyarítással létre varázsolta. De ilyen módon egyszerű a Négyökrös szekér is, vagy a János vitéz is. — És ilyen módon egyszerűek — vagyis a látszólagosnál sokkal-sokkal mélyebb értelműek — tettei is, akár magánéletének, akár közéletének cselekedetei. Ott van azokban is a kéznek az a biztos, friss könnyed lendülete, amely a belső erőre vall. Ezeket a kortársai közül csak kevesen fogadták helyesléssel. Elhamarkodott dolgok, mondták rájuk, vagy szebben kifejezve: elsietett dolgok. De rendre kivilágolt, hogy nem elsietést kellett volna mondani, hanem előre sietést.

— Van hát minek utánanéznünk, van mit kiderítenünk és kiigazítanunk, ha Petőfit méltón akarjuk ünnepelni. Aminek csak egy célja lehet: hogy miután minél világosabbá tettük szavait és magatartását, hitelesen, valójában visszaadjuk azoknak, akikhez mindig vágyott, a nép tömegeinek.

— Erősítsük tehát értő szolgálatunkkal a reménység költőjét. Tegyük minél láthatóbbá és ezáltal hatékonyabbá a költőt, akiről hazai és külföldi értők egyaránt vallják, hogy rólunk, magyar anyanyelvűekről szólva őbenne valósul meg legjobban, amit egy nép géniuszának — őrszellemének — nevezünk. tehát a mai napig a mi legmegbízhatóbb tanácsadónk, magyar közösségünk irányadója. Nagy szükségünk van rá.

A népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáltuk, változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem éppoly lángolóan, vére hullásáig hitt az emberiség ügyében is. Huszonhatévesen a segesvári csatatéren nem egy nép, hanem az egész emberiség kiválasztott fiaként halt mártírhalált, tudatosan előre sietve, előfutárként tehát, vagyis nem hasztalanul. — A nemzetek és nemzetiségek közti béke — fájdalmasan időszerű ma is, akár akkor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb reményét. Legyen bátorságunk változatlanul ebben hinnünk, ezért küzdenünk. — Ezzel a gondolattal hívjuk a világ népeit is — a világszabadság várományosait —, hogy osztozzanak ünneplésünkben.

Forrás: Népszava 1972. december 31.