Miniszterelnökünk a központba akar kerülni, miközben az EU északi perifériáját alkotó skandinávokra legfeljebb csak irigykedhetünk

Mielőtt a realitásoktól végképp elköszönnénk, szögezzük le gyorsan: térségünkben egyetlen középhatalom van, a méreténél fogva középhatalmi státuszra predesztinált Lengyelország. A lengyelek ugyan flörtölnek az illiberalizmussal, ez azonban csak a kormányzó párt leválthatóságának megnehezítéséről szól: Lengyelország a látványosan tömbösödő nyugati szövetség főáramával halad – aminek az orbáni logika szerint azt kellene jelentenie, hogy a periféria felé sodródik, a valóságban azonban középre tart, és csak egyetlen erő, az illiberális csábítás húzza időnként a szélek felé.

A gazdasági és politikai értelemben is egyre inkább periferizálódó Magyarországnak középhatalmiságot álmodó magyar miniszterelnök stratégiai éleslátását talán az jellemzi a legjobban, hogy mára a kicsiny Szingapúron kívül az összes olyan állam – Kínától Törökországig -, amelyet az illiberális fordulat meghirdetésekor példaképként megnevezett, válságba került, és mindegyikük válságának több köze van az illiberális irányítási modellhez, mint a világgazdasági környezethez.

Szimbólum-értékűnek is tekinthetjük, hogy miközben Orbán Viktor – nyilván az eljövendő nehéz időkre tréningezve – homárlakomáját fogyasztotta Rómában, aktuális balkeze, Orbán Balázs már fogalmazta a cikket a Mandinernek arról, hogyan is látja a kormányfő a jövőt. A vizionárius írás központi gondolata, hogy Magyarország jobban jár, ha beleragad a keleti és a nyugati tömbök között ide-oda közlekedő komp szerepébe, mint ha végérvényesen lehorgonyoz a nyugati parton, mert utóbbi esetben végleg a perifériára kerül, kompként viszont középen maradhat.

Hogy ez mekkora okosság, azt nem csak az bizonyítja, hogy az EU északi perifériáját alkotó skandinávokra legfeljebb csak irigykedhetünk (sőt a déli periférián lévő Spanyolországban is a duplája az egy főre jutó átlagjövedelem a magyarnak, miközben az árak alacsonyabbak, mint nálunk), hanem a már emlegetett Lengyelország példája is.

A legabszurdabb azonban az az érv, amivel Orbán (mármint a Viktor keresztnevű) az eszmefuttatást alátámasztani igyekszik: hogy tudniillik esélyünk van kitörni az ún. közepes jövedelmi csapdából. A régió országaitól is leszakadó bérekkel és valutával, rekordinflációval? A kitörés amúgy az illiberális példaképek egyikének sem sikerült, de különösen tanulságos ebből a szempontból a szolgaian másolni próbált Kína esete, ahol szintén a környezeti és a munkavállalói jogok kárára igyekeztek mesterségesen versenyképességet fabrikálni – az árát most fizetik meg az országrésznyi elszennyezett területek horribilis kármentesítési számláival, a romló egészségügyi és termékenységi mutatókkal, az elöregedéssel és elvándorlással.

Mi valahogy mindig ellenkező irányba hajtunk a sztrádán. Legutóbb a háborúból akartunk kimaradni: olyannyira jól sikerült, hogy a negatív következmények a régió országai közül minket sújtanak a legfájóbban. Most, amikor a saját szövetségi rendszerünk egységesebb, mint valaha, épp a blokkokból nem kérünk – csak nehogy ezzel is ugyanúgy járjunk, mint a békével.

Forrás: Hargitai Miklós (Népszava)