Az altatás előtt megnyugtatnak, hogy rutinműtét, ébredés után semmit sem fogok érezni, nem fog fájni a kezem. Felébredek, a műtét sikerült, rohadtul fáj a kezem.

Délután négy óra van, tegnap este óta nem ettem semmit. Egy vöröslő arccal üvöltő főorvostól tanultam meg, hogy ez nem az a hely, ahol csak úgy ehet az ember. Most már jól átgondolom az ilyesmit, mivel a kéztörésem után két nappal akár azt is el tudnám képzelni, hogy esetleg megműtenek.

Egy másik intézményből kerültem ide, ahol rendesen elláttak a kéztörésem után, menjek a lakcímem szerinti kórházba, mondták, egy órás rutinműtét, biztos, ami biztos, hogy szépen összeforrjon az a csont.

A lakcímem szerinti kórházban egy órán át nem állnak szóba velem, enni

nem szabad, a műtét délelőtt lenne esedékes, a váróterem tele, néha behívnak valakit, néha kiabálnak egy  epegörcsös nővel, hogy ne hisztizzen olyan hangosan, végül egy kedves nővér átveszi tőlem a leleteimet tartalmazó cédét, hogy aztán három órával később, amikor végre behívnak, őszintén rácsodálkozzon mindenki arra, hogy az adataimnak a gépben kellene lenniük. Nincsenek, de azért megszidnak, hogy ha ma szeretném a műtétet, miért csak most jöttem. Reggel jöttem, mondom, hát akkor mi vagyunk lassúak, állapítja meg az egyik orvos.

Két órával később a bordatörött fiú "én nem bírom ezt tovább" felkiáltással a büfé felé veszi az irányt, engem felkísérnek az osztályra, a nővérek szerint ma már nem lesz műtét, nyugodtan egyek valamit. Két órával később jön üvöltözni a főorvos úr arról, hogy miért ettem, neki most lenne ideje megműteni, de akkor így már csak holnap.

Ma van tehát az a holnap, délután négy, tegnap óta nem ettem semmit, egy a főorvosnál is főbb orvos arról tájékoztat, hogy ma már nem valószínű, hogy bele fog nekik férni a műtét, de ne aggódjak, az ilyen sérülés 10-15 napig műthető.

Mégis aggódok, ezért megnyugtat, hogy holnap reggel nyolcra kiírták nekem a műtőt. A kórházi vacsora (két szelet aszott kenyér beazonosíthatatlan forrású felvágottal) nem túl bizalomgerjesztő, a büféből szerzett szendvicset majszolom, miközben a nővérek válogatott sértéseket vágnak az ágyszomszédom fejéhez, amiért nem vette be a gyógyszereit, és arról beszélgetnek, hogy az egyik mostanában ötvenezer forinttal kevesebb fizetést kap, és néha még az is késik.

Másnap nyolc, kilenc, tíz, a tervezett műtét csúszni látszik, a nővérek sem tudnak semmit, mondjuk havi ötvenezer forinttal szegényebben lehet én sem tudnék. Végül délután kettő körül tolnak be a műtőbe, megtudom, hogy az ápoló fiúk március óta nem kapnak cafeteriát, majd lesz, vagy sosem lesz, nem tudják, a főorvos viszont felismer, "ááá, a csuklótörött, aki evett".  Az altatás előtt megnyugtatnak, hogy rutinműtét, ébredés után semmit sem fogok érezni, nem fog fájni a kezem.

Felébredek, a műtét sikerült, rohadtul fáj a kezem. Azt hiszem, eszem valamit.

(Igaz történet alapján.)

Selmeci János (Klubrádió)