Mit tud adni az, akinek a kegyeit a kormányunk ilyen látványosan és ennyire nemzetsors-rontó módon keresi?
A Fideszt a születésekor körbelengte még valamiféle forradalmi romantika – amire az ifjú Orbán erőteljesen rá is játszott Nagy Imre újratemetésekor –, az akkori liberális mozgalom mai utód-állampártját azonban a hideg rázza a forradalmaknak még a gondolatától is.
Akár ez is lehet a magyarázata 1956 évek óta tartó lassú átpozicionálásának, meg a valódi 56-os hősök fideszes álkarakterekre cserélésének. De ha így van, az sajnos még a jobbik eset. A rosszabbik ugyanis az, hogy a bánatosan a Parlament felé néző Nagy Imre-szobor eltávolítása a Kossuth tér sarkáról nem a Fidesz új identitásáról szólt; hogy a gesztus valódi címzettje a tetthelytől 1600 kilométerrel északkeletre él.
2023. augusztusáig ez csupán egy létező, de bizonyítatlan elmélet volt. Mostanában viszont, amikor Orbán úgy vadászik a jópontokra Moszkvánál, mintha egy videójátékban igyekezne az összes bónuszt begyűjteni, talán megér egy újabb végiggondolást.
Az alapkérdés továbbra is az, hogy miért; hogy mit tud adni az, akinek a kegyeit a kormányunk ilyen látványosan és ennyire nemzetsors-rontó módon keresi. Mert hogy a
hivatalos indoklásban szereplő olcsó olajat és gázt biztosan nem. Az orosz Ural olaj ugyan relatíve tényleg olcsó, ez azonban a legkevésbé sem Vlagyimir Putyin jóindulatán múlik: sokkal inkább azon, hogy a termék a szankciók miatt egyre inkább eladhatatlan. Ráadásul annyi szállítási extradíj meg kormányzati különadó rakódik rá, hogy ebből az olcsóságból a magyar autós semmit sem érzékel: Európa legolcsóbb benzin-alapanyagából a régió legdrágább üzemanyagát tankoljuk, nyilván az infláció elleni kíméletlen küzdelem jegyében. A gázról meg jobb nem is beszélni: Szijjártó Péter parádés gázszerződése nyomán folyamatosan a tőzsdei árak fölött vásárolunk, és az az időszak, amikor hirtelen majd előnyössé válik ez az állítólag gondosan kifundált konstrukció, a 2021-es aláírás óta valamiért még sosem érkezett el – valószínűleg már nem is fog.
Biztosra vehetjük tehát, hogy nem a szavazatvásárlásnak arról az alapesetéről van szó, amikor a Fidesz-kormány Putyinnak hízeleg, cserébe némi politikai diszkonttal kapja a naftát, a különbözetet meg részint zsebre rakja, részint voksokra váltja a pénztárnál. Ez most valami más üzlet. Hiszen azt, hogy az 56-os forradalmat fasiszta felkelésnek, a 90-es (az utólag legyártott legenda szerint személyesen Orbán Viktor által elintézett) orosz kivonulást pedig tévedésnek minősíti az Oroszországban elérhető egyetlen, állami tankönyv, amire a magát szuverenistának nevező Orbán-kabinet csak bambán bámul, még a bármiről bármit állítani képes pártmédia sem próbálta magyar győzelemként beadni a híveknek, inkább bátran hallgat róla.
Egyszóval folyik itt valami játék, amelynek a jövő a tétje, de hogy mit szeretne elérni benne a saját kormányunk, azt Orbánon kívül talán csak Putyin tudja. Ő viszont a magyar kormányfőnél nagyobb szabadsághősöket is megevett már reggelire, és lám, a miénket is sikerült már egy s másra rászorítania – most például ’56 elárulására.
Forrás: HARGITAI MIKLÓS Nemzeti sorsjáték című publicisztikája a Népszavában
