Nekem még sosem volt olyan, hogy nem akartam hazajönni. Külföldön járva mindig elgondolkodom azon, hogy tudnék-e ott élni. Jó lenne, ha a külföldön dolgozó vagy oda kényszerűségből költözött magyarok közül senkinek sem jutna eszébe még egy pillanatra sem a magyar híreket olvasva, hogy többé haza se kéne menni.

Naivan kinéztünk magunknak egy országot idős korunkra, ahova majd talán, esetleg, néhány évre, ha tudunk eleget félretenni, de én a végén, ha maradnék is még pár napot, én azért visszavágyok Magyarországra. Ezért is volt nagyon rossz érzés, amikor Amszterdamban a folyó mellett sétálva jött a hír, hogy a Fidesz-kormány sikeresen védte meg egy fotókiállítástól és a fideszes múzeumigazgatótól a gyerekeket, mert akkor egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra megjelent a fejemben a gondolat, hogy vajon milyen lenne maradni.

Aztán hazafelé a repülőtéren jó volt látni, hogy mennyi magyarnak sikerült kijutnia velünk együtt Hollandiába, fiataloknak, időseknek, aligha a legjobban keresőnek, hála a sokat kritizált fapadosok és a még többet kritizált kapitalizmus együttállásának, egyre többen nézhetik meg személyesen, hogy bár sehol sincs Kánaán, a nyugat azért nem rothad annyira, mint ahogy az Origo címlapján látszik. Sokan talán haza is hoznak az emlékeken túl valamit, ami aztán itthon is hasznát veszik.

Amikor elköszöntünk a barátainktól azzal, hogy jó lenne majd találkozni, ők mondták, ahogy ahhoz bizony nekünk kell mennünk hozzájuk. Ők már évek óta nem jönnek haza, túl régóta vannak kint, és nem nyúlt utánuk az ország, amelyiknek szüksége lenne rájuk. Jó lenne, ha ez másképp lenne azokkal, akik mostanában költöznek másik országba, jó lenne, ha senkinek sem jutna eszébe még egy pillanatra sem a magyar híreket olvasva, hogy többé haza se kéne menni.

Forrás: Selmeci János (Klubrádió)