A vadászok megvárták, míg a szörny kikapaszkodott a partra, aztán sortüzet adtak rá. A megsebzett állat nehézkesen visszamászott a víz szélére, és ott különös dolgot művelt

Rendkívüli eseménynek kellett történni ahhoz Csepelen 90 éve, hogy a Színházi Élet című hetilap riportere és fotósa 1934 januárjában ide jöjjön és terjedelmes beszámolót készítsen. A jólértesültségéről és társasági pletykáiról elhíresült újság ezt közölte:

Budapest közvetlen közelében, a csepeli Dunaágban felbukkant a skóciai özönvíz előtti szörny mása. Rettegést és borzalmat árasztva, megjelent a Duna jeges vizében egy csodálatos, nagysóformájú állat, amelyhez hasonlót csak az ősvilág faunájának rekonstruált képeiből ismerünk.

Csepel lakossága napok óta reszkető izgalomban él. Egyáltalán nem tekintik megtiszteltetésnek, hogy a skóciai Lochness után éppen őket tüntette ki megjelenésével a szörny vagy ahogy ők nevezik: a sárkány, amely, sajnos, nemcsak demonstrációra szorítkozik, hanem megkezdte pusztító hadjáratát is a parton.

A csepeli sárkányt először

Posza János éjjeliőr vette észre. Posza, aki a csepeli kikötői építkezések éjszakai felügyeletével van megbízva, január 19-én éjszaka arra lett figyelmes, hogy a csendesen hömpölygő Duna háta egy helyen hirtelen tarajos lett. — Az volt az érzésem, — mondta másnap reggel, amikor különös kalandját bejelentette a csepeli révparancsnokságnak — hogy egy hatalmas víz alatti motorcsónak közeledik felém. A tajtékzó hab hihetetlen gyorsasággal húzódott a part irányába és amikor már csak öt méternyire lehetett tőlem, egy borzalmas fej emelkedett ki a víz alól. A szörnyeteg, amint meglátott, kitátotta száját és rémületes bőgést produkált. Olyan volt, mint amikor az összes csepeli gyárkürtök egyszerre jelzik vastagon és vékonyan az ebédszünetet. Elszaladtam és nem mertem többé hátranézni ...

A révparancsnokságon az a vélemény alakult ki, hogy Posza János több szeszt vett magához, mint amennyit a szolgálat érdeke megenged, előzőleg pedig elolvashatta a lochnessi szörnyről szóló tudósításokat is. De másnap éjszaka több jel arra mutatott, hogy Posza János látománya mégsem lehetett egészen alaptalan.

A sziget déli csúcsán különös óriási lábnyomokat fedeztek fel, amelyek semmiféle létező állat lábnyomához nem hasonlítottak. A nyomok a part agyagos részén húzódtak fölfelé egy közeli fészerig. Itt megfordultak a nyomok és visszatértek a parthoz. Ami azonban megdöbbentő volt, a földön mindenfelé vérfoltokat lehetett látni.

Ugyanakkor befutott a csepeli rendőri kirendeltséghez Gruber Alajos gyári munkás jelentése, hogy egyetlen kecskéjét ismeretlen tettes ellopta az éjszaka. A rendőrségnek ekkor már tudomása volt a csepeli sárkány körül támadt suttogásról, de a hatóság nem adhat hitelt a szóbeszédnek, ennélfogva a nyomozás a sablonos irányban indult meg. Délben azonban váratlan dolog történt. A víz egy széttépett kecskebőrt dobott a partra, amelyben Gruber Alajos fölismerte elveszett kecskéjének földi hüvelyét.

Pillanatok alatt futott szét a híre a munkásvárosban. Egymás után jelentkeztek emberek, akik már régebben látták a szörnyet néhány pillanatra, de nem merték senkinek elmondani, mert féltek, hogy nevetségessé válnak. A leírások meglehetősen egyeztek. A szörny hosszúságát mindenki átlag húszméteresnek mondta. A háromszögletű fej után, amely lent undok lebernyegben végződik, a szemtanúk szerint mintegy pikkelyes nyolcméteres, és tarajos hátrész következik, amelyet egy körülbelül ugyanolyan hosszú krokodilszerű farok tesz borzalmas hatásúvá. Minthogy a hatóság még ezek után sem akart csepeli szörny dolgába beavatkozni, a Weisz Manfréd gyár munkásai elhatározták, hogy polgárőrséget alakítanak, amely éjszaka a parton cirkálva megakadályozza a szörny további pusztításait.

A polgárőrség felfegyverkezve egész éjjel a parton cirkált.

Közben egy külföldi filmcég fotóriportere, aki éppen a világhíradók részére készít pesti felvételeket, tudomást szerzett a lochnessi szörnyeteg pesti pendantjáról és teljes készültséggel kivonult Csepelre. A szörny azonban gyanút fogott és két napon át nem jelentkezett, csak néha mutatta a hátát és egyszer a víz alól hallatta szörnyű bömbölését. A vadászok reszkettek az izgalomtól. Szerették volna puskacső elé kapni a vadat, viszont féltek a következményektől. Arra már rájöttek, hogy a csepeli sárkány mindaddig nem jön elő, amíg a parton embereket lát. Elbújtak tehát a bokrok mögött, úgy vártak rá dideregve a januári hideg éjszakákon. Végre siker koronázta türelmüket.

A csepeli sárkány, valószínűleg a mardosó éhségtől hajtva, január 24-én hajnalban kimászott a partra. Ekkor látták, hogy az ősállat rövid, tömzsi vízilólábakon jár.

A vadászok megvárták, míg az állat kikapaszkodott a partra, aztán sortüzet adtak rá. Szökőkút szerűén buggyant ki a vér az özönvíz előtti szörny fejéből. A megsebzett állat nehézkesen visszamászott a víz szélére és ott saját vérével a következőket írta a fövenybe:

„Hálátlan kutyák! Világhírűvé akartalak tenni benneteket és ez volt a válasz! Ide se jövök többé! A csepeli szörny.”

Forrás: Színházi Élet 1934. január 28.