Ismeretlenek behatoltak a világhírű állatmentő és -idomár/koordinátor Horkai Zoltánék gödöllői birtokára, és lelőtték a család két szelíd szarvasát. Az ő gímszarvasai – Góliát és Picur – szerepeltek Enyedi Ildikó világsikerű, berlini Arany Medvét nyert és Oscarra jelölt filmjében, a Testről és lélekről-ben.

A mostani esetről egyelőre annyit tudni, hogy ismeretlenek bemásztak Horkaiék gödöllői telkére, és lelőttek két szelíd szarvasbikát.

Ödönt – aki a gazdái szerint „a legkedvesebb, legaranyosabb szarvas volt a világon, egy filmsztár volt, egy pótolhatatlan kincs” – hátrahagyták. Az elvitt szarvast bizonnyal meg akarják enni, „de ezeknek nem ehető a húsa”.

Az ilyen és hasonló hazai híreket olvasva szilárddá erősödik bennem a jajkiáltással átszőtt harag:

nem Szent István és Trianon emlékezetét kellene folyamatosan „cumiztatni” a magyar emberekkel. Azt kellene mindegyiküknek megtanítani, azt kellene mindegyiküknek az agyába és a szívébe vésni: tegyük tudatosan szerethetővé azt a hazát, amely most a miénk, azokat az itt élő magyar embereket, akik MOST a mi honfitársaink, mert ez a mostani Magyarország a mi hazánk, ezek az itt élő emberek igazából a magyar emberek!

Mert egyébként a megvetés marad, egymás semmibevétele és gyűlölete, s ennek a ma még létező magyar hazának az üres párlata. Ebben áll a mindig konkrétan regnáló magyar politikai elitnek a hihetetlen és legnagyobb felelőssége. Mert az ő dolguk, az ő feladatuk lenne – többek között – arra nevelni és neveltetni a magyar embereket, hogy szeretettel és tisztelettel tekintsenek azokra a varázslatos gímszarvasokra, amelyek Enyedi Ildikó szívet melengető, csodálatos filmjében szerte a világban magukra vonták a magyarokra kíváncsi emberek tekintetét. 

Amúgy marad a sötét szégyen!

Forrás: Élet és Irodalom - Valicsák