Csák János miniszter dagályos szónoklatait hallgatva kiderül: a hatalom már nem is titkolja, mi az, amit tilt, tűr vagy támogat

„Fenntarthatatlan és túlburjánzó kulturális intézményrendszerünk van, amit mindenképpen racionalizálni kell. (…) Meg kell nézni mire érdemes közpénzt áldozni” – a többi között ezt válaszolta egy a kultúra helyzetével kapcsolatos kérdésre Demeter Szilárd még 2022-ben, a köztévében. Olvasva az erről szóló tudósítást, sokan gondolhattuk, hogy a PIM főigazgatója megint csak magára akarja irányítani a főhivatású politikacsinálók figyelmét. Tévedtünk!

Nem kellett sokáig várni, hogy elkészüljön a kulturális szakemberek körében nagy felháborodást keltő törvénytervezet a kulturális feladatellátásról. Arról a tervezetről van szó, amely

törvényerőre emelkedésének pillanatától gyökeresen átrendezi a kultúra hazai intézményrendszerét, és a kulturális szolgáltatások elérésének módját. Betetőzése lesz mindazon változásnak, amelyet figyelemmel követhettünk az ötödik Orbán-kormány felállása óta.

Az eddig (2024 első negyedévéig) lezajlott változások célját nem ismerjük – ahogy több cikluson keresztül nem ismerhettük meg a Fidesz-KDNP kormányzásra vonatkozó programját sem. Hivatalosnak mondható kommunikáció a választási kampányokban nem hangzott el erről. Legtöbb, amit mondtak, hogy „folytatjuk”. Utalások ugyan történtek a mindenkori miniszterjelöltek bizottsági meghallgatásán, így jobb híján a történéseket követve következtethetünk a célokra.

A kultúra területére tekintve talán nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy nem történt és történik más napjainkban sem, mint a kulturális intézmények többségének Fidesz-ernyő alá való terelése. Ezt szolgálták az intézményvezetői castingok, a nem mindig botránymentes vezetői kinevezések, leváltások. Ezt szolgálta a kormánypárthoz közelálló alkotók nem mindig teljesítmény alapján figyelembe vett kitüntetése. Az általam feltételezett célok megvalósítását szolgálta/szolgálja a kulturális szolgáltatások létrejöttét segítő állami támogatások megkülönböztetett odaítélése, ahogy a pályázati pénzek kormányközeli alkotókhoz vándoroltatása is.

Változás figyelhető meg abban is, hogy a hatalom birtokosai már nem titkolják: mi az, amit még megtűrnek; mi az, amit támogatnak; és mi az, amit (jogszabályokkal, miniszteri utasításokkal) tiltanak. Támogatnak mindent, ami az ideológiájukkal egyező, így az „egy akolból jövőket”, meg akik látványosan úgy csinálnak, mintha onnét jöttek volna. Változás figyelhető meg abban is, hogy ma már a kultúra minden szegmensének van a hatalom által kinevezett, megbízott felelőse, biztosa, költségvetési pénzzel is kistafírozott „erős embere”.

A tervezet szerint a közművelődésben is végrehajtják majd az egységesítést. A három ezer fő feletti településeken közösségi tér, az ötezer feletti településen pedig közösségi központ jön majd létre. E két szinten fogadhatják majd a kultúrstratégiai nemzeti intézmények által biztosított „magas minőségű, értékalapú” szolgáltatásokat. Költői a kérdés, de tegyük fel: ki fogja majd megmondani, mitől magas minőségű és mitől értékalapú a felkínált – de vissza nem utasítható – szolgáltatás?

A közelmúltban a hatalom birtokosai közül fogalmazta meg valaki azt, amit sokan érzékelünk a mindennapokban, hogy annak van lehetősége uralni a társadalmat, vagy legalább a nagy többségét, aki uralja a kultúrát. A Fidesz már nem árul zsákbamacskát. Mindent uralni akar. A kultúrát is.

Forrás: Sifter József (Népszava)