Most azért imádkozhatnak, hogy ki ne derüljön: véletlenül mégis igaz volt, amikor azt lódították, hogy a hazudozás okozta a Rákosi-diktatúra vesztét.
Ha a magyar nép valóban nem viselné el tartósan a hazug vezetőket, akkor a jelenlegi rezsimnek még sokkal több reszketnivalója lenne, mint a friss Medián-felmérés eredményei nyomán. De sajnos eltűri: épp az elmúlt 14 évünk mutatja, hogy milyen sokáig.
Ha már történelmi párhuzamokat keresünk: ’56-ban azért nem folytatódhatott az addigi formájában az egypárti diktatúra, mert szűk egy évtized alatt kiderült, hogy a Szovjetunióból importált, az ország- és a rendszerhatárokon belül egyaránt az orosz hegemóniára épülő berendezkedés nem felel meg a Moszkvához képest nagyon is nyugatias Magyarországon a lakosság döntő többségének (még az elkötelezett kommunisták zömének sem). Lenne mit tanulni belőle.
Ám – és ez árul el a legtöbbet az orbáni hatalomgyakorlás végletes erkölcsi zülléséből – az ’56-os tanulságok közül egyedül a becsicskulást tartják a mára nézve is érvényesnek. És ki is mondják, újra meg újra, hiába ütközik bele még a saját, vakon vezetett tömegeik alapidentitásába is. Kimondják, mert
nem tehetnek mást: abból, amit korábban mondtak – hogy t. i. szabadságszerető nép vagyunk, nem engedünk a 48-ból stb. – nem következik sem a mára a kormányideológia fő elemeivé vált ukrángyalázás, sem a semmilyen gyakorlati haszonnal nem járó, ám az ország mozgásterét (hogy a választótábor is értse: a szuverenitását) egyre keményebben korlátozó Oroszország- és Kína-függés. Talán két példa is kellőképpen megvilágítja, hogy ez a külpolitikai irány mennyire nem vezet sehová. Egyrészt nemhogy Románia, de még Csehország is fontosabb külkereskedelmi partnerünk ma, mint Oroszország – ehhez képest hova jár ki a külügy- és külgazdasági miniszterünk az ukrajnai háború kitörése óta szinte kéthetente? (A harcok kezdetéig Ukrajna súlya is nagyobb volt a külkereskedelmünkben, mint a velünk amúgy nem is határos Oroszországé – mintha ez a tény sem tükröződne abban, ahogyan Orbánék a külkapcsolatainkat alakították.) Másrészt itt van a szlovák nyelvtörvény esete ami – ha a tervezetet a mostani formájában fogadják el – az ukrajnai nyelvhasználati jogok töredékét hagyja csak meg a felvidéki magyarok számára. Ugyanakkor, míg az ukrán nyelvpolitika Kárpátalja orosz rakétázását is bocsánatos bűnné teszi az Orbán-kormány szemében, a szlovák Ficónak Orbán Viktor személyesen kampányolt a helyi magyar párt ellenében – igaz, még a mostani nyelvtörvény-módosító javaslat előtt, de már a szlovákiai vezető kiterjedt magyargyűlölő praxisának ismeretében.
Mindent átszövő hazugság? Állítólag Robert Fico a barátunk, a kormányra kerülése és a kormányzása magyar érdeket szolgál. Ahogyan magyar érdek Trump megválasztása is. (Látta valaki mostanában a forintárfolyamot? És van elkötelezettebb híve Trumpnál a blokkosodásnak, a bezárkózásnak, Kína feltartóztatásának, a diszkonnektivitásnak – mindannak, amit Orbán szerint mindenáron el kellene kerülnünk?) A magyar gazdaság fényes jövő elé néz (miközben ötödik éve egy helyben toporgunk). Az elektromobilitásé a jövő. (Az Orbán Viktor személyes használatára rendelt konvojban ugyanannyi elektromos jármű van, mint a szűkebb családját kiszolgáló, Cinege utcai bázisú autóparkban: pontosan nulla.) Magyarország előre megy; ők soha nem vetemednének arra; a nyugdíjakat megvédik; a rendkívüli különadók csak átmenetiek; az Orbán-kormány az adócsökkentés kormánya; gazdasági semlegesség, ha az összes nyugati partnerünkbe belerúgunk, a keletieknek viszont minden kérését teljesítjük az első éjszaka jogáig bezárólag; megállítjuk a migrációt; aki Magyarországra jön, nem veheti el a magyarok munkáját; a magyar sajtó szabadabb, mint az európai… szükséges ehhez még bármit hozzátenni?
Most azért imádkozhatnak, hogy ki ne derüljön: véletlenül mégis igaz volt, amikor azt lódították, hogy a hazudozás okozta a Rákosi-diktatúra vesztét.
