Nem is voltam Metrós. Ez egy identifikációs mondat a hatvanas-hetvenes évekből. Azoknak a bizonyos félszavaknak az egyike, amelyikből korosztályunk azóta is, pártok és traktorok között, akárhány Magyarországon felismeri egymást.

Aki Metrós volt, avval a szülei nem üvöltöztek annyira, ha koncertre ment vagy éppen onnan érkezett. Az viszonylag jó tanuló volt, leckét írt, délután tanult, és ha az iskolaköpenyét betette pénteken a szennyestartóba, nem felejtett a zsebében cigarettát.

A barátnőm Metrós volt. Néha el kellett menni vele a Gellért térre Zorán-lesre. Voltunk néhányan. Ők, akik a koncertekről ismerték egymást, tudták melyik ház előtt kell állni, melyik kaput lesni. Meg mi, a kísérő barátnők, akik megértően megmosolyogtuk őket. Inkább néztük volna Kóbort szőkén, a rőt sövény előtt.

Ráadásul én leginkább a Pressert. Lehettünk vagy tízen, néha többen. A szombati suli után éppencsak lehajigáltuk a cuccainkat, köpenyt a szennyesbe, és

villamosoztunk át a Gellért térre. Az lett volna az igazi, ha már akkor is áll a szálló előtt a kő-Kinder-tojás. Micsoda remek helyet találtunk volna benne a türkizkút körül. Mert a Zorán-les, azért mindenkit kellőképpen magával ragadott. Zoránt soha nem láttuk. Majdnem olyat néha, olyat többször is, de egészen olyat egyszer sem. Kora tavaszokat, nyárelejéket töltöttünk a szombatonkénti leselkedéssel.

Mindenre felkészültünk csak arra nem, hogy mi lesz, ha egyszer tényleg összetalálkozunk vele. Voltak profik, akik erre a célra hordtak maguknál papírt, ceruzát, de az autogramkérés bonyolult művelet, beszélni kell hozzá. Azt meg, az adott pillanatban nyilván egyikünk sem tudott volna. Mi, előrelátóan egyáltalán nem is vittünk autogramhoz valót. Inkább ültünk a szovjet emlékmű talapzatán, szemmel tartva a Bartók Béla utat, dumáltunk, hülyéskedtünk, röhögcséltünk és miközben vártunk, készségszinten tanultuk meg egymást. Még azokkal is, akik csak szombatonkénti feltűnők, más gimiből érkező Zorán-lesők voltak.

Ki-be jártunk egymás családi gondjaiba. Tudtuk kinek az apja lesz részeg, mire ő a Gellért térről haza ér, kinek a nővére megy abortuszra, mennyi a tarifa a nőgyógyásznál. Kevergett a fejünkben az élet, amiről csak annyit tudtunk, hogy iskolába kell járni helyette.

Nem tudom, mikor lestünk utoljára a Gellért téren, de egy idő óta, ahányszor arra járok eszembe jut. Meg az is, hogy előbb-utóbb mindenki megismeri azt, akit neki kell. A Kinder-tojásban megbúvó türkiz-kút porcelán szobrásza feleségül vette a barátnőmet. Ha Pécsre megyek hozzájuk, az autómban száznyolcvan kilométernyi Zorán van betárazva. Így van ez már régóta. A hazai viszonyokra beszerzett túlélőkészlet elengedhetetlen tartozéka néhányszáz kilométernyi Zorán, kazettában számolva. Zorán közben gyűjtőnév is lett. Önmagán kívül még Dusán szövegeit, Presser és Gerendás zenéjét is jelenti. Néha Cohen-t, mostanában még többeket.

Meg azt is jelenti, ahogyan 1977-ben, kivájult a lemezkorong, mert annyiszor löktük vissza a tűt, az Apám hitté-re. Akkor tájt az identifikációnk a na-nanana-nanananananananana-nana – ban csúcsosodott. A mai napig, bármely Zorán koncert bármely nagyságú közönsége sejti-szintről reprodukálja bármikor. Egyszerre, tisztán. Kodály Zoltán legnagyobb dicsőségére.

Többünknek az Apám hitte miatt lett apaképe is. Sajátunknak érzetük a történelmen átgörgetett, jóhiszemű családapát. Ilyet gondoltunk magunknak is. Még akkor is, amikor már azt is tudtuk, hogy: semmiért vesztek el álmok, mint a zálogban hagyott ruhák. Pont, mint nálunk. A Zorán-lesből féltestvéresedés lett. Kaptunk egy bátyot, akire figyelni lehetett, komolyan venni. Egészen más hangon szólalt meg, mint bárki akkoriban, és nem csak azért, mert énekelt. Elhittük neki, amit mond. Alig volt ilyen akkoriban, és mostanra végképp alig maradt. A szigorúra zárt ajkak és résnyire sem megnyitott tekintetek idején, egy higgadt férfi firtatta a néven sem nevezhető szabadságunk alig érzékelhető Celsiusait. Maligánnak is mondhatnám, mert részegítő boldogsággal üvöltöttük a lemezjátszóval: nekem csak az elég, hogyha választhatok. Az igét sem értetettük. Sohase higgyetek a szemeteknek! – üvöltenénk hozzá ma sietve, ha még ilyen kedvben találna minket az élet. De az odébb van.

Nagyjából akkor ment odébb, amikor Dusán, a helyi szeizmográf és vátesz megénekeltette: Ha a sztyeppe nem is túl nagy, de jól kaszálható.

Aztán volt még némi utalás a pénzmosókra, majd az autópálya tenderre is. Ha jól emlékszem; az autómat az úttal együtt lopják el, ha másképp nem lehet. Dusán már akkor tudta, amikor még csak kiötlötték. A megvalósítás előtt néhány évvel.

Keverednek az évszámok és az albumok. Áttértünk a lemezről a cédére, dévédére is. Aki csak tehette, végre hazavitte Zoránt otthonra.

Közben fölnevelődött rajta még egy nemzedék. Az, amelyiket mi neveltünk. Iparkodtunk fölvenni a ritmusukat, alkalmazkodtunk hozzájuk, de ha ők is érteni akartak minket, beszélni a nyelvünkön, kénytelenek Zoránban is gondolkodni.

Zorán sem volt másképpen vele. Legfeljebb ő otthon volt eleve, elérhető közelségben, a saját lánya számára. Akivel egyszercsak a milányunk járt egy iskolába. Rövidre zárult hosszú évek után a Zorán-les.

Pedig nem is őt, hanem a padokat láttam először. A kis, nyitható tetejű zöldre lakkozott, egyszemélyes asztalkákat, amelyeket az első osztályosoknak csinált, fűrészelt, szögelt, festett apai buzgalommal és tanult szakértelemmel. Ültünk együtt szülői értekezleten, vettünk át együtt bizonyítvány helyett az akkor még unikális szöveges értékelőt. A magunk el nem ért szabadságát szerkezetkészen szerettük volna a kezükbe adni. Vittük iskolába őket, biccentettünk egymásnak a kapuban. Látásból ismertük egymást. Húsz év látással vezettem. És hallással is.

Nem volt cédélejátszó az autómban. Az új albumokat rendre át kellett vennem kazettára. Időnként ellepte az autómat. Nyaranként még a hűtődobozból is került elő. Együtt utaztunk. Ma is soronként tudom, mikor, merre jártunk. Először 87-ben. A Hé 68-ra léptük át a határt, a határőr bekacsintott az autónkba: hatvan éves a Lollobrigida! Na, menjenek. A Szép Júliánál láttuk meg először a jugoszláv tengert. Mire 91-ben a Hófehér hajó úszott a vízen, ugyanaz a tenger már horvát volt. Az autónkban, mint magyar felségterületen a szerb Zorán énekelte nekünk Horvátország hosszan, Dusán, Cohen, Presser és Gerendás dalait. magyarnak lenni egyszerű.

Forrás: Sándor Erzsi közösségi (fb) oldala

(Zoránnak március 4-én volt a 83. születésnapja)