Ami a húsvét-szigeti civilizációval történt, napjaink emberének is példaként szolgálhat.
A Csendes-óceán délkeleti részén található, az őslakosok által Rapa Nuinak nevezett szigetet 1772-ben, húsvét vasárnapján fedezte fel Jakob Roggeveen holland tengerészkapitány, aki a Húsvét-szigetként fordítható Paasch-Eyland nevet adta neki.
A feljegyzések szerint a bennszülöttek egyáltalán nem féltek a hajósoktól, sőt, elsőként ők eveztek kis csónakkal a lehorgonyzott hajóhoz, ami felveti annak lehetőségét, hogy korábban már más európai látogatói is lehettek a szigetnek. Nem ez azonban az egyetlen érdekesség a Húsvét-szigettel kapcsolatban, és nem is csak az, hogyan voltak képesek az itt élők emberi erővel megmozgatni a hatalmas, kultikus moai szobrokat.
A húsvét-szigeti civilizáció összeomlása
A kutatókat legalább ilyen mértékben foglalkoztatja az is, miként omlott össze egy egykor virágzó, több mint tízezer főt számláló civilizáció, amivel kapcsolatban több különböző, mégis összefüggő elmélet is napvilágot látott.
A legtávolabbi lakott hely a világon
Az Óceánia és Polinézia részét képező, de hivatalosan Chiléhez tartozó, a Baktérítőtől délre található, vulkanikus eredetű sziget a többi településtől legmesszebb eső, régóta lakott hely a bolygón, a környékén, 2092 kilométeren belül nem található olyan pont, ahol emberek élnének.
A derékszög alakú sziget nem túl nagy, oldalai körülbelül 22, 18 és 16 kilométer hosszúak, így alig 171 négyzetkilométer a területe, tartozik azonban hozzá három kisebb sziklaszirt is, melyeket a Madáremberek szigetének is neveznek. A sziget jelentős részét magában foglaló, helyi nemzeti park ma a világörökség része, emellett Chile 1989-ben a teljes szigetet történelmi emlékhelynek nyilvánította.
Mitől omlott össze a helyi civilizáció?
Bár a 2002-es népszámlálás alapján a lakosság lélekszáma 3791 fő volt, ez főként a visszatelepülteknek és a turizmus fellendülésének köszönhető. Az egykor 15 ezer főre becsült lakosság száma a minimumra, 111 főre 1877-ben csökkent, ezután pedig közülük is csak 36 őslakosnak lett utódja. A mai rapanui lakosság tőlük származtatja magát.
A sziget első lakói Polinéziából érkeztek, feltehetően az i. sz. első évezred első szakaszában, ahhoz képest pedig, hogy a sziget milyen messze található minden más lakott helytől, igen komoly kultúrát és civilizációt alakítottak itt ki, nem beszélve a jelentős mértékű népesedésről.
Egy idő után azonban a sziget jelentette szűk határ nem bírt el ilyen mértékű embertömeggel, köszönhetően többek közt a nagy mértékű erdőirtásnak, mely a talaj termőrétegét is károsította. Az eredetileg teljes mértékben erdősült szubtrópusi szigeten i. sz. 1000 környékén már csak a magasabb területeken maradtak meg erdők, mire pedig az európai felfedezők megérkeztek, szinte teljes mértékben eltűntek a fák.
A túlzott fakitermelés mellett az állattartás is az ökológiai katasztrófa felé vezetett, amit az európaiak által betelepített növényevő állatok csak fokoztak, de már előtte, az őslakosok által behurcolt patkányok is hozzájárultak ahhoz, hogy a termések elfogyasztása miatt az erdők ne tudják újratermelni önmagukat.
A fák kipusztítása lehetetlenné tette a hajók építését és a nagy szobrok mozgatását is, az árucsere-hálózatok és az élelmiszer-ellátás is összeomlott, ami a korábban békésen élő szigetlakók törzsei között egyre nagyobb feszültséghez és egyre gyakoribb viszálykodáshoz vezetett. Súlyos összecsapások alakultak ki, az erőszak állandósult a szigeten, amit a moai szobrok igen súlyos tettnek számító ledöntése is bizonyított, 1868-ra már nem volt álló helyzetben megmaradt szobor a szigeten.
Különféle elméletek léteznek
Mindezzel az Összeomlás című könyvéről is híres Jared Diamond amerikai geográfus és ökológus igen részletesen foglalkozott, ám úgy vélte, hiba lenne az őslakosokat a holnappal nem törődő emberekként beállítani, ugyanis a csendes-óceáni szigetvilág legkeményebb környezeti körülményeivel kellett megküzdeniük.
Újabb elméletek szerint azonban előbbiek ellenére sem feltétlenül érdemes belső összeomlásról beszélni, sőt, a helyiek alkalmazkodtak a körülményekhez, mire az európaiak megérkeztek, és körülbelül annyian éltek a szigeten, ahány embert az el tudott tartani, két-háromezren. A végső pusztulást pedig maguk a hódítók okozták a kizsákmányolás által, egyrészt a betegségek behurcolásával, a későbbi kitelepítésekkel, valamint a 19. századi rabszolga-kereskedelemmel, melynek során a helyiek nagy részét perui kereskedők Dél-Amerikába hurcolták.
Ma a turizmusból élnek
A szigetet érintő ökológiai katasztrófa nagy hatást gyakorolt a környezetvédelem terén tevékenykedők gondolkodására, a világban azonban leginkább hatalmas kőszobrai miatt ismerik a szigetet, és erre épült annak 1967-ben, a polgári légi forgalommal együtt meginduló turizmusa is, mely mára a lakók szinte egyetlen megélhetését jelenti.
A repülőtér a sziget fővárosában, Hanga Roában található, innen indulnak a szigetet felfedező túrák is, melynek során a felállított moaikat is meg lehet tekinteni, de akár azokat is, melyeket félbehagytak, a legnagyobb, 21 méter magas és 270 tonna súlyú szobor például a Rano Raraku-i kőfejtőben fekszik.
Az átlagosan négy méter magas és 12 tonna súlyú kőszobrokat jellemzően tufából faragták, és többségük a tengerparton állva néz a sziget belseje felé, egyetlen sor moai kivételével, melyeket feltehetően a sziget felfedezőinek emlékére állítottak. A kutatók úgy vélik, a földbe állított moaik jelentős személyeket, törzsfőnököket ábrázolhattak, és a rituális védelmet hivatottak szolgálni.
Máig az egyik legnagyobb rejtély, hogyan tudtak ilyen méretű monstrumokat emberi erővel mozgatni kilométereken keresztül, amivel kapcsolatban több elmélet is felmerült, a csúsztatáson, gerendákon görgetésen és kötelekkel billegtetésen kívül Erich von Däniken jóvoltából még az ősi idegenek is szóba kerültek.
Forrás: Árbócz Lilla (Femina)
