Az eltelt harmincöt évben, sűrű rendszerváltások és csakazértisezések közepette ez az európaiságában megerősödött Magyarország kezdett megformálódni, és válik egyre valóságosabbá az új nemzedékekben. Szemünk láttára nő, emelkedik ki abból az operett-patriotizmussal fellobogózott katyvaszból, amellyé a hatalmi önkény taposta az utóbbi másfél évtizedben. Születését késleltetni lehet, de megakadályozni már nem. 

Két Magyarország van: a hatalom Magyarországa – a Csakazértis-Magyarország, és a politikai Magyarország: Mégis-Magyarország. A hatalom csakazértiskedik, hősileg kardjához vagy furkósbotjához kapkod, szemét kimereszti, és fejhangon fenyegetőzik vagy ígérget. Ígéreteit szinte meg sem lehet különböztetni fenyegetődzéseitől.

A Mégis nem fogadkozik, nem esküdözik, nem vágja hősi pózba magát, szótlanul nekilát, hogy megcsinálja, amit kell. A Csakazértis – a hatalom harcias szólama. Annál harciasabb, minél te­he­tet­lenebb. Ezzel szemben a Még­is a politikai társadalom ellenállása: hol néma ellenállása, hol hangos, hol – mint ma is − egyre hangosabb. A hatalom nem győzi harcias csakazértisekkel belé fojtani a szót. De ilyenkor már késő. Ha a

Mégis szava megjön, a politikai társadalom – az ország népe – készen áll lerázni magáról a Csakazértis-hatalom varázsigéjét − varázsigáját.

A jelek a Hadak Útján ezúttal azt mutatják, hogy az infantilis hencegő-hivalkodó-fogadkozó dackorszak lassan véget ér Magyarországon. Csak­azértis-Magyarország − operett-szuverenitásával, illiberális árvalányhajával, giccsdemokráciájával − szedelőzködik és távozik a színpadról. A színpad azonban üresen marad. Mégis-Magyarország nem fog színpadra lépni. Nincs szüksége komédiázásra. Nem eljátszik valamilyen kitalált hősi szerepet, hanem teszi a dolgát, ami nem is kevés. Mindenekelőtt is lebontja a Szentkoronás Köztársaság nagycirkuszát. A földön jár, nem festett csakazértis-egekben. Közös ügyeinkre összpontosít: a liberális alkotmányosság védműveinek helyreállítására, a hatalmi ágak elválasztásának, a civil társadalom függetlenségének biztosítására, a közpénzjellegüket csakazértis elvesztett közpénzek visszaszerzésére és közcélú felhasználására.

A politikát szőröstül-bőrtöstül fölzabáló Csakazértis-hatalom zsarnoki önkényére a varázslatból felocsúdó közember politikai Mégis-sel válaszol. Mégis értelmet állít szembe a hatalom beszédének fülsiketítő értelmetlenségével, a közérdek szemkápráztató operettjelmezében fellépő magánérdek rémuralmával. A Politikai Ország mégis megcsinálja, amit a Hatalom Országa száz év alatt egyszer sem tudott és soha nem is akart megcsinálni, az utóbbi tizenöt évben legkevésbé: Csakazért­is-Ma­gyar­ország giccs-kuliszája helyett felépíti a valóságos, az európai Mégis-Magyarországot.

Eljött Mégis-Magyarország ideje. Ez a lehetséges Nagymagyarország, nem a giccsmatricák Csakazértis-Nagymagyarországa. A sokfeleség, a befogadás, a nyitottság Magyarországa. Az eltelt harmincöt évben, sűrű rendszerváltások és csakazértisezések közepette ez az európaiságában megerősödött Magyarország kezdett megformálódni, és válik egyre valóságosabbá az új nemzedékekben. Szemünk láttára nő, emelkedik ki abból az operett-patriotizmussal fellobogózott katyvaszból, amellyé a hatalmi önkény taposta az utóbbi másfél évtizedben. Születését késleltetni lehet, de megakadályozni már nem. Mégis itt az idő − most vagy soha!

Forrás: Részlet Szilágyi Ákos  publicisztikájából  (Élet és Irodalom)

A teljes cikk ITT OLVASHATÓ