Javítóintézetek Magyarországon nincsenek, csak gyerekeket kizsákmányoló, rabszolgasorba döntő, megalázó intézetek vannak, és erről jóformán mindenki tudott, kivéve a nyájas olvasót meg méltatlan személyünket, akik most bambán nézünk, nem lévén képesek felfogni, hogy egy európai vagy messziről annak látszó országban ily dolgok történhetnek. Hogy aztán közelebbről mely dolgokról van szó, azt jobb nem tudni, a legeslegjobb pedig, ha a mafla képű állampolgár a törzskocsmájában is füldugót visel, és bárgyún mered maga elé. Ha elsőre nem megy, tessék szorgalmasan gyakorolni, és szaporábban ürítgetni a korsókat vagy poharakat, pár nap, és sikerülni fog.

Annyit azért hadd jegyezzünk meg, hogy a közszájon forgó mende­mondák szerint Semjénhez képest a ma született bárány is hétpróbás gonosztevő, ha tehát mégis bajba kerülnénk valamiképp, akkor ezt az állítást ismételgessük, szükség esetén egyre fokozódó hangerővel, a törvény emberei idővel nem bírják tovább, és kihajítanak. Evvel együtt a történet továbbra se egyszerű, pláne nem, amióta kormányzatunk a Szőlő utcai botrány ügyét sok szempontból csak homályosabbá tette azáltal, hogy Semjént tisztázni akarta, viszont csak még inkább befeketítenie sikerült.

Idézzük eszünkbe a kormányzó urunk által mondottakat:

Minden ellenzéki álhírterjesztő a magyar jogrendszer hűvös leheletét érezheti a tarkóján. Velük ellentétben a kormánypárti álhírterjesztők dolgozzanak tovább, mikuláskor a legderekabbak ajándékcsomagot kapnak a télapótól, lesz benne aranydió, mogyoró, sőt krumplicukor. Kormányzatunk természetesen elöl jár a harcban, és bátran támad, ahogy ez a győzelem­ittas, ám mostanra már kissé megroggyant Ifjú Gárdától elvárható.

Sajnos azonban álhírterjesztő eleve kétféle van, ellenzéki és kormánypárti, és ezeket ma még nem intézményesen készítik fel, hanem csak úgy teremnek, mint erdő alján a bolondgomba.

Most még legalábbis.

A későbbiek folyamán az álhírek előállítását és terjesztését egyetemen fogják oktatni, ugyanis az a fajta dilettantizmus, amely ebben a szakmában elterjedt, a továbbiakban már nem tartható. Kellenek persze lelkes amatőrök is, akik betanított munkásként a háttérben ujjonganak, az se könnyű munka ám, pláne nem napi nyolc órában művelve, tudva, hogy a közreműködők teljesítményét a munkáltató folyamatosan monitorozza, és aki ernyedten kurjongat, az a bérfizetéskor csodálkozni fog.

Mindezt nem az ujjamból szopom, az Átlátszó értesülése szerint negyvenmillió forintért vásárol fizetett tapsolókat a közmédia. Feladatuk nemcsak tapsolás lesz, hanem ezen túlmenően a stúdióhangulat és a pozitív reakciók megteremtése is. Az igényelt személyi állomány becsült létszáma háromezer-háromszáz fő a kora reggeltől késő estig tartó műsorgyártási igényekhez igazodva. Egyébiránt a közmédia idén százhatvanötmilliárd forint állami támogatásból működik, ami átlagosan napi négyszázötvenkétmillió forintos közpénzfelhasználást jelent.

Más típusú az az ügy, amelynek gyanúsítottja a Budapesti Javítóintézet egykori igazgatója és élettársa, aki korábban az intézet biztonsági vezetőjeként dolgozott, ezt a Telex jóvoltából volt módunk megtudhatni.

Kormányzó urunk akként vélekedik, hogy rendesen kéne viselkednünk, ez ugyanis a közállapotok megzabolázásában sokat segítene. „Nem kell a másikat bántani, nem kell agresszívnak lenni, ha elönt bennünket az indulat, el kell számolni tízig, mielőtt mondunk valamit, nem gázolunk bele a másik becsületébe”, ismertette idevágó megállapításait, amelyekkel csak egyetérteni tudunk. Már csak azért is, mert kormányzó urunk e tárgyban további észrevételekkel szolgál. Van oka annak, hogy az indulatok a hazai közéletben ennyire elszabadultak, ez az ok pedig abban áll, hogy „Nyugat-Európa válságban van, és ott senki nem ura a helyzetnek. Magyarország viszont a biztonság szigete.” Mindezt a 24.hu oldalról idézem. Megismétlem, a magyar ember azért vált hülye pukkanccsá, mert Nyugat-Európát válságok gyötrik, míg ellenben Mária országa egy Elízium. Ezt véssük az eszünkbe, onnantól fogva minden világos lesz, más kérdés, hogy a továbbiakban bárgyún fogunk nézni magunk elé, de hát ingyen semmit se kapunk.

Természetesen a legrelevánsabb véleményt a kormánypárt parlamenti frakcióvezetője fogalmazta meg, lévén ő roppant okos ember, függetlenül attól, hogy a magyar szavak jelentését illető elgondolásai fölöttébb eredetiek, és akkor még a tőlünk joggal elvárható megértéssel és tapintattal fogalmaztunk. Már csak azért is, mert a pártfrakció nem az írószövetség, nem az ELTE Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke, sőt nem is egy otthonos pinceborozó, hanem az egyszerű nyárspolgár számára idegen, megfoghatatlan és a legkevésbé se rokonszenves entitás, amelyet állandó gyanakvás övez, és általában nem is alaptalanul, ám ez más lapra tartozik.

Most a lényeg az, hogy a frakcióvezető szerint a magyar politikában eddig soha nem látott megtorlásnak kell következnie.

Az evvel kapcsolatban felmerülő kérdések közül az első nyilván az, hogy egyáltalán tudja-e ez az ember, mit beszél, képes-e felfogni, hogy az általa használt magyar szavak igazából mit jelentenek. Mit akar megtorolni, és milyen alapon, de mindenekelőtt mióta érzi úgy, hogy ő valójában Haynau szellemi örököse, feltárta-e már ezt a körülményt a pszichiátere előtt, és ő hogyan reagált. Fontos kérdések ezek, ha ugyanis az orvos idejekorán szembesül a problémával, akkor jó eséllyel tudhat segíteni. Ha nem, akkor szép sorjában olyan tünetek állhatnak elő, amelyekre jobb, ha nem is gondolunk.

A 24.hu szerint már több tanút is meghallgatott a Nemzeti Nyomozó Iroda abban a büntetőügyben, amelynek gyanúsítottja a Szőlő utcai javítóintézet korábbi igazgatója volt. Kényszermunkával és más effélékkel gyanúsítják egy kolléganőjével együtt. A Rendészeti Államtitkárság szerint prostitúcióra kényszerítettek két, gyermekotthonban felnőtt, nehéz sorsú lányt, akik az adminisztráció szerint az óbudai Szőlő utcai javítóintézet munkatársai voltak, de valójában a testükkel kellett pénzt keresniük, a bevétel pedig nem őket, hanem a kizsákmányolóikat gazdagította.

Mi szóltunk előre, mondja Marx és Engels a túlvilágon, és A tőke című vastag könyvre mutogat.

Forrás: VÁNCSA ISTVÁN (Élet és Irodalom)