Kohászok a végkielégítésre és a hírekre várnak. Csepelen már régen elbúcsúztatták. Most a magyar kohászat egyik utolsó mohikánja, a Dunai Vasmű esett el. Kohászként végtelenül sajnálom a dolgot, és együttérzek azokkal a kollégákkal, akik utcára kerültek. Mondhatni, hogy a rendszerváltástól napjainkig, alig van olyan felnőtt ember, aki ne élte volna át hosszabb rövidebb időre a munkanélküliséget.
Dunaújvárosban úgy néz ki, hogy végleg lehúzták a redőnyt a Vasműben! Ezzel Magyarország egyik utolsó vas és acélgyártó, feldolgozó vertikuma megszűnt létezni. Kohászként végtelenül sajnálom a dolgot, és együtt érzek azokkal a kollégákkal, akik utcára kerültek. Mondhatni, hogy a rendszerváltástól napjainkig, alig van olyan felnőtt ember, aki ne élte volna át hosszabb rövidebb időre a munkanélküliséget: túlélik a kohászok is – gondolhatják.
Hát! A kohászok vagy igen, vagy nem! De mi lesz az országgal?
A munkanélküliség, mennél diktatórikusabb a rendszer, annál szorosabb velejárója az életnek. Állandó rettegése, a dolgozó embernek. (Ilyen persze a szocializmusban nem volt! De itt azt mondják, hogy nagyobb szabadság van. Az érintettek, meg úgy látják, ez abban áll, hogy szabad bármikor, bármelyik dolgozót kirúgni, életfeltételeit elvenni.) A kohászatban dolgozó szakmunkások, technikusok és mérnökök azonban,