Miként tegnap közöltük, Esterházy Péter július 14-én, 66 éves korában elhunyt.

Kelen Károly az Esterházy idézettel kezdi írását, majd így emlékezik a világhírű magyar íróra:

„Semmi baj. Tényleg
úgy látszik, ez a világ
a létező világok legjobbika.
Nyugodjam békében."

A hetvenes évek közepén tűnt fel ez a minden szempontból különleges irodalmi személyiség. A kommunista társadalomban a történelmi Esterházy család leszármazottja a legmodernebb stílusok követőjeként tört magának utat az akkor induló, jelentős írógenerációban.

Matematikus végzettséggel és gondolkodással foglalta el helyét a bölcsészek között, kezdettől kitűnt hatalmas műveltségével és naprakész olvasottságával, miközben elképesztő, új formákat teremtett.

Az 1979-ben megjelent Termelési-regény (kisssregény), amely igazi posztmodern szövegként egyszerre volt a szocialista realizmus és önmaga paródiája, egyszerűen lenyűgözte a kulturális közvéleményt. Azután meg már nem tudott tévedni. A Bevezetés az irodalomba darabjai, majd a Csokonai Lili álnéven írt Tizenhét hattyúk utánozhatatlanul élvezetes stílusbravúroknak bizonyultak. A családját nagyregénybe foglaló, az évezred utolsó évében megjelent Harmonia Caelestis pedig végképp a magyar irodalom legnagyobbjai közé emelte.

Aztán megírta ennek a nagy aparegénynek a folytatását, a Javított kiadást, amellyel kiállt a nyilvánosság elé azzal, hogy kiderült: apja a szocialista rendszer besúgója volt. És jöttek még drámák, novellafüzérek. Megkapta a legrangosabb díjakat, büszkék voltak a szervezetek –Szépírók Társasága, Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, Berlini Művészeti Akadémia –, amelyeknek tagja volt.

Tavaly bejelentette, hogy hasnyálmirigyrákja van, aztán két könyvben meg is írta a halállal való szembenézés és a halálra készülés emberi aspektusait. Ő készült rá, de mi, az olvasói nem voltunk képesek erre. Mert tudtuk, ha meghal, árván maradunk. Van – vagy inkább volt –, ez a nemzedék: a rendszerváltás idején már erősen a harmincas éveikben járó értelmiségiek, akik tudták – tudniuk kellett (volna) –, hogy nagy esélyt kaptak a történelemtől.

Volt elképzelésük is arról, hogy milyen legyen az új Magyarország, és azt is tudták, kihez, kinek a műveihez kell fordulniuk, ha elbizonytalanodnak. Ott van az a maga nevében felszabadító jelszó – csak egy mondat a Hitel című folyóiratban megjelent cikkből, amelynek az volt a címe, hogy Véreim, magyarok, de akkor is –: „Földet vissza nem veszek!" Hogy Magyarország valaha volt legnagyobb földesurának leszármazottja nem azt tartja fontosnak, hogy visszaálljon valami régi rend. Ráadásul a kommunista jelszóra – Földet vissza nem adunk! – utaló fogalmazás igazi esterházys csavar, zavarba hozza az egyszerű lelket, akinek egyértelmű, hogyan változik a világ, mert most már meg kell változnia.

És mert olvasni kellett őt a világ megértéséhez, nem hittük el neki, hogy „az irodalom más, súlytalanabb, kevésbé kitüntetett helyzetbe fog jutni. (...) Az olvasó főként az író függetlenségét becsülte, a saját elvesztett szabadságát szerette, tisztelte amazéban. Mostantól kénytelen lesz beérni a könyvvel, szöveggel, szavakkal.”

Egy hónappal ezelőtt a könyvhét megnyitójára összeszedte magát, még egy utolsó játékot űzött a halállal és azokkal, aki az irodalom miatt, de főleg miatta megtöltötték a teret. Rácáfolt arra, amit annak idején gondolt, és mintegy végrendeletként adta elő, hogy mégis a művészetnek, a művésznek kell hinni, nem a politikának. A halál árnyékában az élet szépségéről beszélt, és a hallgatóira, ránk testálta egyik kulcsszavát: öröm.

KELEN KÁROLY

Földes Imre fotója

Forrás: NÉPSZABADSÁG ÉS NOL.HU

Magyar és külföldi megemlékezések méltatások Esterházy Péterről ITT OLVASHATÓK