Sorra jelennek meg az előrejelzések, hogy a jelenlegi formájában legfeljebb két évtizedig tartható fenn a hazai nyugdíjrendszer. A jegybank tavalyi tanulmánya szerint például 2035-ig nem lesz gond a hazai ellátórendszerrel, amikor azonban a hetvenes években születettek nyugdíjba vonulnak, problémás időszak következhet. Más előrejelzések arról szólnak, amennyiben nem lép időben a kormány, úgy azok, akik 20-30 év múlva hagyják el a munkaerőpiacot, a jelenleginél jóval alacsonyabb állami nyugellátásra számíthatnak. Vagyis nem túlságosan rózsás jövő előtt áll a mai harmincas–negyvenes korosztály, nem is beszélve az

utánuk következőkről.

Sokan tisztában vannak ugyan azzal, hogy egyéni takarékoskodás nélkül felkopik az álluk öregkorukban, mégsem tudnak vagy akarnak félrerakni. Egy részük úgy gondolja, meg sem éli a nyugdíjaskort, akkor meg minek spórolni. Másoknak – és ők vannak többen – pedig egyszerűen a jövedelme kevés ahhoz, hogy a mindennapi kiadások, a gyereknevelés költségei mellett tartósan gyűjtögessenek. Így nem is csoda, hogy az érintettek alig valamivel több mint ötöde rendelkezik csak nyugdíjcélú megtakarítással.

Az elmúlt évtizedekben hatalmon lévők mindig csak a rendszer megújításának ígéretéig jutottak el. Pedig már az ezredforduló óta világos, mielőbb tenni kellene valamit, ha nem akarják katasztrófába vezetni az országot. A 2010-ben győztes második Orbán-kormány legalább azt felismerte, hogy meg kell szüntetni az abban a formában valóban életképtelen és ráfizetéses kötelező magánnyugdíjpénztári rendszert, amely évente 360 milliárd forint pluszkiadást jelentett a költségvetésnek. Az már más kérdés, hogy Matolcsy György akkori nemzetgazdasági miniszter azt ígérte: a háromezermilliárd forintos vagyon minden fillérje visszakerül a jogosultakhoz, vagyis azokhoz a jövőbeli nyugdíjasokhoz, akik a jelek szerint évtizedeken belül nagy bajba kerülnek. Ehelyett költségvetési célokra – közte Mol-részvények vásárlására – költötték a pénz nagy részét.

Jól mutatja a kabinet egyébként is ötletszerű kormányzását, hogy bár ígérték az egyéni nyugdíjszámlák bevezetését, arra mindmáig nem került sor. Nem is kerülhetett, hiszen szinte félévente másfajta nyugdíjrendszerről beszélt az aktuális gazdasági vezetés. Először a viszonylag átlátható svéd modellre esküdtek, majd amikor kiderült, hogy ott viszonylag jól követhető az egyéni számlákon gyűlő pénz összege, Matolcsy már a pontrendszeren alapuló német nyugdíjmodellt favorizálta. Ez azért lett volna kedvezőtlenebb az embereknek, mert itt nem pénzt, hanem pontokat gyűjtöttek volna az egyéni számlákon, amelyeket aszerint válthattak volna forintra, hogy éppen mennyi pénz gyűlt össze a nyugdíjkasszában. De végül erre sem került sor. A jelenlegi, harmadik Orbán-kormány pedig már ahhoz sem vette a fáradságot, hogy ígérgessen…

Ráadásul semmi nem is utal arra, hogy lázasan dolgoznának az új rendszer kialakításán. Persze ez nem is annyira meglepő annak fényében, hogy a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem volt képes választási ciklusokon átívelő programok megtervezésére. Mindig fontosabb volt a jelenlegi nyugdíjasok szavazatainak begyűjtése például a 13. havi nyugdíj ígéretével, vagy mint mostanában, az Erzsébet-utalványok osztogatásával. Pedig a 2010 óta hatalmon lévő formációnak – csakúgy, mint a nyolc évig kormányzó szociálliberális társaságnak – bőven lett volna ideje arra, hogy akár egy életképes nyugdíjrendszernek legalább az alapjait lerakja. Ehhez persze nem magyar és horvát stadionokra vagy jegybanki műkincsekre kellene költeni az adóforintokat… Ha a haveri zsebek megtömése helyett oktatásra, egészségügyre és innovációra fordítanák az uniós ezermilliárdokat, talán lenne esély egy olyan növekedési ütem elérésére, amelyből kiegészíthető lenne a nyugdíjkassza állandósuló hiánya. Hamarosan ezek a pénzcsapok elzáródnak, így a sok elszalasztott esély után ez lehet az utolsó. Érdemes lenne végre megragadni.

Hajdú Péter

Magyar Nemzet Online