Nem érdekli Csepel történelme Csepel mai fideszes vezetőit?
Hatvanhat éve, ezekben a napokban teljes győzelemmel végződött a csepeliek ellenállása. Csepel lakossága szembeszállt a náci, fasiszta fegyveresekkel és megakadályozta a község kiürítését. Erről az eseményről a rendszerváltás óta minden évben megemlékeztek az önkormányzat vezetői, valamint a kerület társadalmi, egyházi és civil szervezeti vezetői. Az idén előzetesen egy betű, egy hang nem sok, de annyi sem jelezte, hogy bármilyen megemlékezést készítenének elő Csepel mai fideszes vezetői. A hideg napokra talán jól jön egy korábbi megemlékezés felelevenítése. A II. világháborúban, az öldöklés utolsó napjaiban, az 1944 október 15. óta tartó nyilas rémuralomban 1944. december 1. és december 6. között Magyarországon Csepel volt az egyetlen település, amelynek lakói ellenálltak, szembeszálltak a nácikkal, valamint itteni lakájaikkal, a nyilaskeresztesekkel, és az elkeseredésből, elszántságból táplálkozó összefogásuk eredményeként végül győztesen megakadályozták Csepel kiürítését. A csepeli Önkormányzat hat éve, az esemény 60. évfordulója alkalmából megemlékezést rendezett, amelyen részt vett Glatz Ferenc akadémikus, Csepel díszpolgára. A megemlékezést követően Tóth Mihály polgármester mondott beszédet a Polgármesteri Hivatal falán elhelyezett emléktáblánál. Az internetes Csepel újság most ezeknek a szavaknak a felidézésével pótolja azt a tisztességet, amelyik a Csepeli Önkormányzat minden vezetőjétől a minimum volna. A mostani fideszes vezérkartól is.Glatz Ferenc megemlékezése
és
Tóth Mihály beszéde a folytatásban olvasható:
Így talált egymásra a helyi vezető réteg és a helyi lakosság
Glatz Ferenc akadémikus megemlékezése
„Amikor készültem erre a megemlékezésre, átnéztem az igen alapos helyi történeti kutatásokat (köszönhetően a csepeli kutatóknak), s átnéztem korábbi tanulmányaimat, melyeket 1944 történelméről írtam, s ezt a (címben jelzett) mondatot írtam fel újra és újra…1944 december 4-5-én a helyi lakosság pontosan bizonyította ennek a tételnek igazát: politikai rendszerek jönnek- mennek, s a nép marad. Pontosan értették azt, hogy nem szabad egy ideológia, egy politikai rendszer érdekében feláldozni az emberek életét, semmissé tenni kis, apró javainkat, amelyeket évtizedek alatt szépen összegyűjtöttünk, s muszáj valamit tenni, muszáj aktívan kiállni. Mi is történt 1944 december 4-5-én Csepelen? 1944. március 19-én Magyarországot a németek megszállták, hiszen már akkor köztudott volt, hogy a Szovjetunió, valamint a nyugati erők előrenyomulása következtében az egyik fő ütközési pont a Kárpát- medence lehet.
A magyar vezető réteg arra számított, hogy az 1941 után kialakított politikájuk kifogja a szelet a vitorlából: belpolitikailag és külpolitikailag engedményeket tesznek a németeknek, s ezért majd Magyarország az úgynevezett „szélkifogás” politikája már eredménytelennek minősült. Ne legyünk igazságtalanok: három éven át eredményes volt. Ne legyünk igazságtalanok: Magyarországon több zsidót engedtek be az állam területére, mint az Egyesült Államokban, vagy Nagy-Britanniában; s Magyarországon – ha borzasztó körülmények között is – a társadalom különböző népei és még a Parlament is létezett. 1944. március 19-én azonban új történelmi korszak nyílt az ország életében. A hatalom a németek vezette bábkormány kezébe került. Horthy Miklós – sajnos, nem sajnos, vitatkoznak róla a történészek – nevét adta ehhez a politikához.
A legnagyobb baj az volt, hogy megindult a szövetséges támadások sora Magyarország területe ellen. Csepel átélte azt az április 3-ai nagy bombázást, amely az ország első igazi bombázása volt, amikor – nemcsak a frontról hazatértek elbeszélései alapján, hanem mindennapjaiban is –megismerkedett a lakosság a háború borzalmaival.(Többen vannak itt, akik átélhették ezt a bombázást, ha csak kisgyerekként is – mint én is a csepeli kis bunkerben.) Ez a bombázás Csepelen a lakosságnak a megmaradt hitét is szertefoszlatta. Az emberek életében első helyre került a saját életükről, a család életéről való gondoskodás. Mindaz, amit azóta a visszaemlékezésekben elmondanak,(vagy amit én is családi visszaemlékezésekből tudok erről) az a zűrzavar az ellátásban szétroncsolta az emberekben akár a pártpolitikai hovatartozást, akár a más politikai ideológiákhoz való kötődést. Amikor az ember végveszélyben van, akkor elsősorban a saját és hozzátartozói életének megmentése, és erről az életről való gondoskodás kerül gondolkodásának középpontjába.
Nincsenek sajnos filmhíradók, amelyek megőrizték azokat a jeleneteket, amelyek ezekből az elbeszélésekből elénk tárulnak. Nincsenek filmhíradók arról, hogyan álltak sorba a vegyeskereskedéseknél, mindenek előtt a pékeknél. Hiszen ellátási gondok jelentkeztek, amelyeket Magyarország 1944 áprilisáig lényegében nem ismert. Nincsenek felvételek azokról az eltorzult arcokról, amelyek az első bombázás után keresték (a szomszédban, ahova mellettünk is becsapott a bomba) a megmaradt, életben maradt emberek tagjait és kis holmiját. Ez a szétziláltság, amely erőt vett a lakosságon, és az önmagunkon való gondoskodás vágya előhívta azt az ősi ragaszkodást a helyi társadalomhoz, a helyi emberekhez, a helyi javakhoz, amelyek végül is ezt az emberiséget több millió éven át (vagy ha úgy tetszik néhány száz éven át, amiről mi tudunk) életben tartották. Ekkor következett 1944. október 15-ödike (amikor is már az akkori Magyarország határán belülre kerültek a szovjet csapatok, s a nyugati csapatok már a nyugati határaink mentén voltak), amikor a Szálasi Ferenc vezette fasiszta kormány átvette a hatalmat, s az országban egy hangos kisebbség, egy külső hatalom segítségével a hatalmi szervezeteket a kezébe vette.
Amikor idáig jutottam a vázlatban, akkor írtam le először azt a mondatot: „politikai rendszerek jönnek-mennek, a nép marad!”. Mert akkor, érdekes módon, 1944. október 15-ödike után – a magyar történettudomány által sem eléggé megvilágított módon – valahogy közelebb került egymáshoz a helyi igazgatás és a helyi lakosság. A helyi jegyzők, bírók, vagy a járási főszolgabírók és az egyszerű emberek, akik a mindennapi kenyerüket a gyárakban, kis helyeken, műhelyekben, vagy éppen a földön keresték meg. Valahol ez a csapás, az idegen elnyomás, az idegen hatalom érdekeiben való termelés összehozott egymással olyan társadalmi rétegeket, olyan családokat, olyan embereket, akik korábban egymással szociálisan, kulturálisan és politikailag szemben álltak. 1944. december másodikán ki akarták üríteni Csepel déli részét. A szovjet csapatok egy átkaroló hadművelettel november 22-én elfoglalták már a Dunai Repülőgépgyárat, s Csepel irányában nyomultak észak felé vissza, s a német hadvezetésnek az volt az elképzelése, hogy valahol itt Csepel község déli határán egy (úgynevezett senki földjét, ahogy ezt a helyi monográfia mondja) frontot, egy lövészárok frontot alakítanak ki. Ehhez viszont szükséges volt a község déli részének kitelepítése – a tervek szerint Dunaszerdahelyre. Ide telepítették volna ki a családtagokat, a munkabíró férfi-lakosságot pedig itt tartották volna helyben…A község németellenes beállítottságú jegyzőjét, Koncz Jánost ekkor már eltávolították (és a Gestapo székhelyére vitték), s a helyére kinevezett Szabó Géza közigazgatási jegyző egy olyan hirdetményt szerkesztett, melyben a lakosság tudomására hozta, hogy milyen kiürítési parancsot kapott. Ebből a lakosság politikailag aktív része pontosan értette, hogy miről van szó. December 4-edikén (amikor délig végre kellett volna hajtani a kiürítést) az Imre térre nyomultak több száz fős tömegekben és a helyi hatóságoktól azt követelték, hogy ezt a kitelepítést állítsák le. A korábbi történetírás szűkkeblűen bánt ezzel az eseménnyel. Csak arról emlékezett meg, hogy munkásemberek, egyszerű kistisztviselők jelentek meg a csepeli Imre téren, s nem hangsúlyozta eléggé azt a tényt, hogy az akkori középosztályok és tisztviselői réteg képviselői, a helyi tisztviselő mennyire mellé állt a népnek, s mennyire a nép érdekeit követte akkor, amikor ezt a kiürítési parancsot nem akarta végrehajtani.
Szabó Géza is – saját visszaemlékezése szerint – Borosnál, a járási főjegyzőnél, aki bizottságot küldött ki. Meg kell mondani őszintén, hogy a csendőrtábornok, aki Pest megye kiürítési kormánybiztosa volt, s azok a politikai, helyi vezetők, akik a bizottságban szintén benne voltak, tulajdonképpen részesei annak a sikernek, hogy ezt a bizonyos kiürítési parancsot megtagadták, illetve visszavonták. Így került sor december negyedikén annak kihirdetésére, hogy a kiürítést leállítják. akkor már – családom szerint is – megindultak bizonyos szekerek a Dunántúl felé. Egyik rokonom el is hitte, hogy innen kimenni, de akkor a család többi része (ezek harcias szocik voltak) leállította, s nem engedték, hogy elhagyják a község határát. Tehát a lakosság egy része már megosztott volt, mert féltek a háborútól, féltek az oroszoktól – a meglévő propaganda gépezet és a második világháborús élmények hatására. Ekkor, ebben a helyzetben egy helyi ember, Szabó Géza ura tudott lenni a hangulatnak és szembe mert szállni az ugyanakkor harcias nyilas kisebbséggel (akik viszont ezt a kiürítési parancsot mindenképpen támogatni próbálták) – ez egy nagy emberi helytállás volt.
December negyedikén tehát a kiürítési parancs megszűnt, azonban akkorra már a hangulat annyira felfokozódott, hogy december ötödikén egy újabb tüntetésre került sor, amelyet már háború- és rendszerellenes mondatok kísértek. Majdhogynem megtámadták a községházát: a szemtanúk visszaemlékezései szerint kövekkel dobálták a házat, a pénztár ablakát be is törték stb. A tömeg nem akart oszlani. Elkeseredettek voltak az emberek: a több hónapos háborús nélkülözés és a bombázások során a lakosságban felgyülemlett keserűség ezen a helyen tört ki a tömegből. Ekkor a fasiszták a tüntetők közé lőttek, egy asszonyt megöltek, többeket megsebesítettek. Azonban a csepelieket hatóságok jobbnak látták a kiürítési parancs visszavonását. Akárhogy is értékelték néhány évtizeddel ezelőtt, s értékelik most ezt az eseményt, egy biztos: előtérbe került a helyi érdek, előtérbe került a honi lakosság érdeke, s törekvésüket a helyi tisztviselők felkarolták, képviselték, s ebben a szomorú helyzetben végül is Csepel azon kevés pestkörnyéki község sorába került, ahol ezeket a kiürítéseket a Szálasi vezette kormányzat nem tudta eredményesen végrehajtani. A történettudomány szubjektív tudomány (most már tudjuk, hogy a fizika és a kémia is az), hiszen az emberi elme, a emberi érzelmek belejátszanak a kutatásba, a következtetések levonásába. Én magam akkor három és fél éves kisgyermek voltam. Amikor a rádiókat be kellett szolgáltatni, detektoros rádióval a fülemen nekem kellett hallgatni a híreket, s kiabáltam anyámnak, aki éppen a levest főzte kinn a konyhában, hogy „anya, anya, riadó, riadó, Baja, Bácska, Baja, Bácska, jön a Jézuska bombája!”
Aztán – emlékszem – itt a nagy csepeli központi bunkerbe rohanva, anyám egyik karján az öcsémmel, engemet maga után vonszolva kiabált, hogy elvesztette a fülbevalóját –, aztán elvesztette az öcsémet…Ezek az emlékképek mind csak kusza módon keringenek az ember agyában, de biztos vagyok benne, hogy hozzájárulnak ahhoz a következtetéshez, amit aztán mégis csak a vázlatom végére írtam, s amivel a kis megemlékezésemet kezdtem: „soha ne felejtsék: politikai rendszerek (politikusok) jönnek-mennek, a nép marad!”
Az a jó helyi vezető, az a jó helyi vezető réteg, amelyik ennek a népnek az érdekét szolgálja, amelyik őt megválasztotta, s amelyik benne bízik. 1944. december negyedikén és ötödikén így talált egymásra a helyi vezető réteg és a helyi lakosság.”
((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((((
Emlékezzünk és emlékeztessünk:
méltósággal, büszkeséggel, szolidaritással
Tóth Mihály polgármester beszéde az emléktáblánál
Tisztelt Csepeliek!
Barátaim!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Történelmi helyen állunk, történelmi időkre emlékezünk most és itt a Szent Imre téren. Tisztelte a helyt állóknak, tisztelet az emlékezőknek!
Hatvan évvel ezelőtt a csepeliek – mint oly sokszor korábban és azóta is – bátorságból, önfeláldozásból, hősiességből, hazaszeretetből és szolidaritásból mutattak példát kortársaiknak, országnak világnak. A második világháború tragikus végnapjaiban, a náci megszállók és csatlósaik, a nyilas terrorlegények fegyvereitől sem rettentek vissza a csepeliek, amikor megtagadták az esztelen kilakoltatási parancs végrehajtását 1944. december 4. és december 6. között. Inkább csak sejtették, mint tudták, hogy karnyújtásnyira van már a béke, Csepel felszabadulása. A béke még csak vágy és lehetőség volt, a német megszállás, a deportálás, a gyár kirablása, a lakosság zaklatása, kifosztása, a háború és a terror számtalan megnyilvánulása azonban a napi valóságot jelentette. A férfiak többsége frontszolgálaton volt, a terhek nagy része az asszonyokra és a közeli gyárak hadiüzemeinek munkásaira hárult. Senki sem tehetett volna szemrehányást, ha életük védelmében engedelmeskednek az erőszaknak. A félelemre, erre a természetes emberi reakcióra ezernyi oka lehetett volna elődeinknek. És mégis! A fenyegetés ellenére ezrek mondták azt, elég volt, itt maradunk. Talán nem is mondták, de itt maradtak Csepel földjén, hogy gyerekeiket, családjukat, otthonaikat védjék, hogy ne tegyék ki őket a végveszélynek, a pusztulásnak.
A felismert veszély, a sorsközösség, az összefogás és az akkori község, Csepel vezetőinek a bátorsága másokba is bátorságot, elszántságot öntött. Dr. Koncz Jánost Csepel főjegyzőjét már a Gestapo tartotta fogva, mert mint a helyi közigazgatás vezetője még 1944. novemberének végén elsőként mondott nemet az esztelen parancsra. A helyére lépő Szabó Géza a fokozódó fenyegetés ellenére nem hátrált meg. Az embertelenséget ő sem tűrte el. A december 4-én és 5-én a Szent Imre térre érkező több ezer csepeli bátorítást kapott közigazgatási és politikai vezetőitől. A drámai napok, az idegtépő órák történetét ismerjük és ismernie kell majd gyermekeinknek, utódainknak is. A térre kivezényelt fegyveresek fegyverei a tűzparancs ellenére némák maradtak. Vörösmarty versének sorai, Egressy Béni dallamaival győzelemre vitték a Csepelieket. Felhangzott a Szózat. „Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar!”- szólalt meg a dal először bátortalanul, bizonytalanul, majd mind nagyobb és nagyobb bátorságot adva az erejére ébredt munkásoknak, asszonyoknak, fiataloknak. „Itt élned, halnod kell!”-szólt a refrén, és nem sokkal később Kormos László ‑ a nyilasok által letartóztatott tüntetők kiszabadítása közben ‑ az életét áldozta a nácikkal vívott tűzharcban. Neki, a csepeli ifjúmunkásnak a halál jutott osztályrészül. A többi tüntetőnek pedig alig több mint egy hónap múlva az élet, a romok eltakarítása és az újjáépítés. Tisztelet az élőknek, közöttük Hallmann Ferencnek, Halimann Ferencnek, Hidas Tivadarnénak, Kurber Gábornak, Récsei Imrének és Schlai Henriknének, örök emlék a hősi halottaknak.
Tisztelt Csepeliek!
Barátaim!
A tüntetőket utcára küldő gyárak kürtjei már régóta némák, de itt, a Szent Imre téren még a legnagyobb zaj közben is negyedóránként hallatszik a harangszó. Ilyenkor gyakran jutnak eszembe Hemingway regényének sorai, és nem kérdezem, mert tudom, hogy kiért szól a harang. Őértük, a márvány táblán megörökített helytállókért. És az összes Szent Imre téri emlékművel felidézett csepeliért. Élőkért és holtakért.. Bennünket pedig figyelmeztet ez a harangszó, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Méltósággal, büszkeséggel, szolidaritással.
Manapság sokan vitatkoznak arról fülrepesztő hangerővel, hogy ki a nagyobb magyar, ki a nagyobb hazafi. A hangoskodóknak elmondhatjuk, mi tudjuk. Még akkor is tudjuk, ha nem lármázunk. A csepeliek csendje beszédes csend. Erőről, összefogásról, szolidaritásról beszél. Ebben a beszédes csendben halljuk a Szózatot, és látjuk, megbecsüljük elődeink, a hatvan évvel ezelőtti csepeliek példáját. Ők cselekedtek. És győztek.
Tiszteljük és őrizzük emléküket.
A 2009-es koszorúk. 2010-ben lesznek friss virágok?
