A baj az, hogy amit a Fidesz csinál, tovább ront a helyzeten. Tehát nem arról van szó, hogy a Fidesz egy jó rendszert tesz tönkre, hanem arról, hogy a rosszat még rosszabbal váltja fel. Érvényes ez a foglalkoztatásra is. A kényszer jellegű közmunka egészen biztosan nem vezet vissza az elsődleges munkaerő-piacra. Legalább száz évre van szükség ahhoz, hogy újra integráljuk a társadalomból tartósan kihullott csoportokat – mondta Ladányi János szociológus a Népszabadságnak adott interjúban. Czene Gábor kérdéseire e következőket válaszolta:

– Sok időt töltött külföldön, főleg amerikai egyetemeken tanított. Menekül itthonról?

– Nem szabad elsüllyedni abban, ami körülvesz. Néha hátrébb kell lépni. Gyakran jobban látom messziről, mi történik itthon, mint amikor benne vagyok a sűrűjében. És időnként tanulni sem árt. Az utóbbi években egy kicsit menekülök is. Nehéz elviselni, hogy Magyarországon egyre kevesebb tér jut a racionális érvelés számára.

– Mégis próbálkozik: nemrég megjelent könyve négy évtized alatt írt tanulmányaiból válogat. Rengeteg elemzés szól a kirekesztésről, a lakóhelyi, oktatási és foglalkoztatási szegregációról.

– Korszakhatárhoz érkeztünk, eljött az összegzés ideje. Húsz évvel a rendszerváltás után nem mondhatjuk, hogy még mindig csak „építgetjük a kapitalizmust”. Lezárult a piacgazdaságba való átmenet, ami ráadásul nagyjából egybeesik azzal a politikai földcsuszamlással, hogy a jobboldal – a szélsőjobbot is beleszámítva – négyötödös többséget szerzett a parlamentben.

– A könyv meglehetősen kilátástalan képet tükröz. Végletesen kettészakadt társadalom, szegénység, jövőnélküliség.

– Többekkel együtt régóta igyekszem felhívni rá a figyelmet, hová vezet, ha nem változtatunk azokon a kirekesztő mechanizmusokon, amelyek részben spontán módon, részben az elhibázott kormányzati döntések miatt jöttek létre. Kevés eredménnyel jártunk. Viszont jó sokan megsértődtek ránk.

– Hol szúrtuk el?

– A Kádár-korszak azon alapult, hogy csak nyertesek vannak. Nem akarom lebecsülni az állampárti rendszer jóléti vívmányait. Anyáinknak nem kellett sorba állni élelmiszerért, volt munkahely, a legtöbb lakásban világítás és fűtés is. A rendszerváltáskor azonban látszott, hogy az állami osztogatásra épülő politika a piacgazdaság körülményei között nem tartható fenn. Ennek ellenére mindig az a párt került hatalomra, amelyik nagyobb hangon ígérte, hogy márpedig fenntartható, és nemcsak fenntartható, fokozható is. A választási lehetőség leszűkült a populizmus jobb- vagy baloldali változatára.

– Megfeledkezett a liberálisokról.

– Az SZDSZ 1990-ben még tényleg kivétel volt. Éppen ezért vesztett. Az emberek nem díjazták azt a kampányt, ami csak azon a vízión alapult, hogy „ha ránk szavaztok, mindenkinek rosszabb lesz, tehát szavazzatok ránk”. Aztán már az SZDSZ is egyre kevésbé – és főleg egyre kevésbé következetesen – lógott ki a sorból. Kísérletek történtek ugyan, de érdemben egyik párt sem mert hozzányúlni a késő-kádárizmus óta privilegizált helyzetben lévő, magas jövedelmű és jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező társadalmi csoportokhoz. Közben a munkanélküliek nem közelebb, hanem egyre távolabb kerültek a munka világától. A tartós mélyszegénységben élő rétegeknek lassan már a harmadik generációja nő fel. Ez pedig az egész ország jövőjét meghatározza: kettészakadt társadalmakban ugyanis nincs demokrácia.

– A Fidesz nem vádolható tétlenkedéssel.

– Az inaktívak magas aránya jelentős részben az indokolatlanul korán nyugdíjba engedett emberek tömegeivel magyarázható – és most nem a tűzoltókra vagy a katonákra gondolok. A rokkantnyugdíjasok száma is döbbenetesen nagy. A baj az, hogy amit a Fidesz csinál, tovább ront a helyzeten. Tehát nem arról van szó, hogy a Fidesz egy jó rendszert tesz tönkre, hanem arról, hogy a rosszat még rosszabbal váltja fel. Érvényes ez a foglalkoztatásra is. A kényszer jellegű közmunka egészen biztosan nem vezet vissza az elsődleges munkaerő-piacra. De említhetem az oktatást is. Ha már az SZDSZ szóba került: a liberálisoknak kiváltképp tetszett a szabad iskolaválasztás. A demokrácia győzelmeként ünnepelték, foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá. Pedig annak, hogy Magyarországon párját ritkítóan szegregált, szinte már apartheidbe hajló oktatási rendszer működik, annak az oka döntően éppen a szabad iskolaválasztás, illetve annak helytelen értelmezése.

– A teljességhez tartozik, hogy ezt a liberálisok is felismerték. A szabad iskolaválasztást később éppen az SZDSZ szerette volna korlátozni.

– Szerette volna, igen. Szavakban. Tenni keveset tett érte. Persze: az, amit a jelenlegi oktatási kormányzat művel, megszépíti az SZDSZ tevékenységét. A rendszerváltás után ugyanígy szépítette meg a Kádár-korszakot az Antall-kormány. És ma már örülnénk, ha a fideszes jobboldal legalább feleannyira tiszteletben tartaná a jogállamot, mint azt annak idején az Antall-kormány tette.

– Vegyük az optimális esetet: mennyi időre van szükség ahhoz, hogy visszafordítsuk a „káros folyamatokat”?

– A folyamat megfordítása viszonylag egyszerű, csak azt kellene megérteni a kormányoknak, hogy ha már segíteni nem tudnak vagy akarnak, legalább nem kellene mesterségesen ártani. Ahhoz azonban, hogy a társadalomból tartósan kihullott csoportokat újra integráljuk, minimum száz év szükséges.

– Ez komoly?

– Olyan hatalmas, egymásra rakodó problémahalmaz gyűlt fel – a demográfiai tendenciákról még nem is beszéltünk –, amit csak hosszú, kitartó és hozzáértő munkával lehet eltüntetni. Nehéz kiszámítani például, hogy mennyi idő alatt és milyen áron hozható helyre a településszerkezetbe való durva beavatkozás, amely még a hetvenes évek elején, az erőszakos körzetesítéssel kezdődött, de a kistelepülések ellehetetlenítésével ma is tart.

Forrás: Czene Gábor, Népszabadság