Négy halottra  nem lehet legyinteni. A négyes gyilkosságról nem lehet tudomást sem venni...Most főhet a fejük azoknak, aki azt hitték, azzal, hogy a belvárosból kiüldözték a hajléktalanokat, megoldották magát a hajléktalankérdést is. Vagy bármit abból. Persze tudták, hogy a gond megmarad, de mivel nincs szem előtt a sok balsorsú ember, a probléma sem látszik. A külvárosok peremén se a politikus, se a média nem gyakori vendég. Ergo, ami ott van, olyan, mintha nem is lenne. Egészen addig, amíg valakit nem akarnak élve eltemetni -írja Fekete Gy. Attila, a Népszabadság bűnügyi szakújságírója.

A cikk témájához kapcsolódva a Város Mindenkié elnevezésű csoport az eddigi megdöbbentő tények ismeretében hangsúlyozza:  a hajléktalan emberek inkább a bűncselekmények áldozatai, mint elkövetői. A tragikus csepeli ügy csak ürügy a hajléktalanok megfélemlítésére.

HALOTT ÜGY

Most főhet a fejük azoknak, aki azt hitték, azzal, hogy a belvárosból kiüldözték a hajléktalanokat, megoldották magát a hajléktalankérdést is. Vagy bármit abból.

Persze tudták, hogy a gond megmarad, de mivel nincs szem előtt a sok balsorsú ember, a probléma sem látszik. A külvárosok peremén se a politikus, se a média nem gyakori vendég. Ergo, ami ott van, olyan, mintha nem is lenne. Egészen addig, amíg valakit nem akarnak élve eltemetni, s ennek okán fény nem derül arra, mi zajlik a társadalom peremére szorultak kegyetlen világában.

Nagy valószínűséggel ott sem gyakoriak a rablógyilkosságok, még akkor sem, ha a rendőrségi híradásokban meglehetősen sűrűn szerepelnek a hajléktalanok késelésig fajuló összecsapásairól szóló beszámolók. De kit zavar, ha egy senkihez és sehová nem tartozó nincstelen összeugrik egy hasonszőrűvel? Ha kiderül, hogy a vita tárgya egy molyrágta takaró volt, a többség csak legyint – megérik a pénzüket.

Négy halottra azonban nem lehet legyinteni. A négyes gyilkosságról nem lehet tudomást sem venni. El kell fogni a gyilkost vagy gyilkosokat – ez a jelek szerint részben már megtörtént – és azonosítani az ismeretlen áldozatokat. Azt a négy embert, akik az elsődleges orvos szakértői véleményből kiindulva hetek, ha nem hónapok óta nem hiányzott sehol senkinek. Se rokon, se ismerős, se barát, se hatóság nem kereste őket, vagy ha mégis, senkinek sem jutott az eszébe a csepeli erdős-bozótos Eperföldön keresni őket.

A rendőrségnek most végre kellene hajtania a miniszterelnök utasítását, ellenőriznie kellene a sátor- és bádogvárosokat. De hol kezdik? Ki tudja, hol élnek hajléktalanok?

Még a segélyszervezetek utcai munkásai is csak nagyjából ismerik azokat a lakott területeken kívüli helyeket, ahol kisebb-nagyobb létszámú, de jellemzően naponta változó nagyságú csoportokban felbukkanhatnak egyáltalán. A rendőrség megpróbálja feltérképezni ezeket a búvóhelyeket, a hivatalos hallgatás azonban azt sejteti, egyelőre fogalmuk sincs, hogyan, s még kevésbé arról, mit tesznek akkor, ha rájuk találnak. A dolgukat csak tovább nehezíti, hogy a miniszterelnöki ukáz hírére a kalyibalakók egy része, felteszem, akiknek amúgy is volt, van már gondjuk a törvénnyel, máris otthagyta egykori „lakóhelyét”.

Márpedig nehéz lesz rendet teremteni és tartani azok között, akikről jelenleg csak azt nem lehet tudni, hogy hányan vannak, mikor és miért kerültek abba a helyzetbe, amelyben most vegetálnak – mert életnek nevezni létezésük jelen formáját erős túlzás –, ha még csak meg sem találják őket. Lehet persze törvényt hozni az erdő nem rendeltetésszerű használatáról, és ennek alapján megbüntetni az ott életvitelszerűen tartózkodókat. A papír kibírja. De mi lesz azután?

Az, hogy a miniszterelnök csak a belügyminiszternek adott feladatot a négyes gyilkosság után, azt sejteti, megelégszik a tüneti kezeléssel.

Forrás:  Fekete Gy. Attila, Népszabadság

CSEPEL CSAK ÜRÜGY: A VÁROS MINDENKIÉ CSOPORT KÖZLEMÉNYE KATTINTÁS UTÁN ITT OLVASHATÓ