Ady Endre, a Jó Csönd-herceg előtt című, 1906-ban írt verse jutott eszembe a napokban. Bár korszakos mű, biztosan sokan ismerik és szeretik, mégis felidézem sorait:
„Holdfény alatt járom az erdőt.
Vacog a fogam s fütyörészek.
Hátam mögött jön tíz-öles,
Jó Csönd-herceg
És jaj nekem, ha visszanézek.
Óh, jaj nekem, ha elnémulnék,
Vagy fölbámulnék, föl a Holdra:
Egy jajgatás, egy roppanás.
Jó Csönd-herceg
Nagyot lépne és eltiporna.”
A vers elemzésére nem is vállalkozom. Inkább arról írok néhány mondatot, hogy miért jutott eszembe:
Baráti beszélgetéseken még mindig sokszor hallom, hogy „nyugi, ezek is lehiggadnak majd”, vagy „látod, lehet velük beszélni, ne feszítsük tovább a húrt”. Végül, egyesek szerint „a nyugalomra, a csendre, a nyílt viták helyetti megegyezésre, kompromisszumokra” való törekvés, a „csak túl kell élni őket” szemlélet viszi előre az ügyet. Az ügyet, amit a Fidesz vezetés, hatalomra kerülése után két évvel, visszafordíthatatlanul tönkre tett. Eljátszotta a kétharmados bizalmat. Az ország fejlődésében meghatározó politikai, társadalmi, civil és gazdasági erők összefogása helyett, a letűnt, leszerepelt, a magyarságot a második világháborúba sodró katasztrófa, a konzervatív keresztény világrend újjáépítésén fáradozik, a gazdaság, az ország fejlesztése, az Európával való összefogás helyett. De a tragikus „visszanézés”, amihez még segítséget is kap a szélsőjobbtól, nem viheti előre a népet, nemzetet. Nem is vitte sohasem előre – bár sokszor vissza-visszanéztünk. Azonban – mivel kétharmados többsége van –, most a hatalom minden eszközét is „maga mögött tudhatja”. Ha pedig valami mégis hiányzik, megszerzi, a többségi véleménnyel nem törődve. Egyelőre. És ma kétségtelenül a kezére játszik a munkahely elvesztésétől való félelem, a rettegés a leszakadástól, a szegénységtől, vagy éppen az ábrándozás, hogy „hátha megváltozik a helyzet”, vagy a „velem ez nem történhet meg” vak hite. Igen, a menekülés a Csönd-hercegtől. Márpedig, ha csak menekülünk, állandóan visszanézünk, némán tűrünk, ábrándozunk, a tíz-öles, kétharmados Csönd-herceg mindig mögöttünk lesz – és eltipor, hiába menekülünk. Hiába fogjuk be a szánkat, és vállaljuk – önként –, a némaságot. Hiába várjuk a csodát, a karakteres megváltót.
Sőt! A Csönd-herceg, a Kedves Vezető és helyi alvezérei, még a nyilvánosságot is elzárják előlünk. Nehogy eljussanak a fogvacogás, jajgatás, egy roppanás vagy netán az egyre erősödő harag és düh hangjai, hírei a ma még bizonytalankodókhoz, a mindig kételkedőkhöz, a gondolkodókhoz. Azokhoz, akik Adyval együtt nem hajlandók visszafordulni, elnémulni, nem bámulnak álmodozva a Holdra, vagy azokhoz, akik ki merik mondani: nem ezt ígérték. Hazudtak, hazudnak! Azokhoz, akik értették, értik és ezért szeretik Adyt. Azokhoz, akik szerint ma az egyik legnagyobb erő a nyilvánosság ereje. Azokhoz, akik tudják, hogy nincsenek egyedül, és akik József Attilával együtt vallják:
„Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
V O X
