Horváth Gyula írja blogbejegyzésében:

Olimpia. Úgy gondolom, hogy az elkövetkező két hétben - pestiesen mondva- még a csapból is az olimpia fog folyni. Akkor, hát - kérdezhetné, a nyájas olvasó- én miért foglalkozom a témával?
Azért, mert egészen sajátosan, más szemszögből próbálom megközelíteni a dolgot. Nem kívánom senkinek az ünnepét elrontani és főleg nem akarok keserű szájízt kelteni, de szeretném, ha felhívhatnám a figyelmet arra, hogy a világ fényei mostanság igen erősen sütnek Londonban, de ennek az erős fénynek ugyanolyan erősek az árnyékai is!

Úgy gondolom, hogy az olimpia mára már, pótlékká vált!
Egyes embereknek, a virtus és az agresszió levezetésére szolgáló pótcselekvése lett a sport. Úgy vélem, hogy régen elvesztette azt a varázsát, amikor még az egyén teljesítményét és a hozzánk tartozó együttérzését jelentette ez a játék. Azt, hogy felkészülnek a kiváló adottságú emberek, és világversenyeken barátságban mérik össze képességeiket, másodlagossá vált.
Győzni kell! Győzni! Győzni!
Természetesen, mindenki szeret győzni, de a jobb előtt meghajolni, tőle tanulni, vele együtt lenni soha sem volt szégyen. Az én megközelítésemben, ma sem az! Még sem látni, felszabadult helyezetteket, békében beletörődő lemaradottakat.
Ez a világ elmúlt!

Ma már a mindenáron való győzelem a fontos és ha nem sikerül, az kudarc! Ezért sokan nem kímélik magukat, ha a cél úgy kívánja, egy pár perces világbajnoki ünneplésért, egy szakajtó jutalomért tönkreteszi az egész hátra lévő életét egy fiatalember. Óriási pénz van a sportban, de még több az élelem kiegészítőkben, teljesítményfokozókban és a hozzá kapcsolódó reklámokban. Az emberi teljesítőképesség határait súrolják a világcsúcsnak kikiáltott eredmények. Arról meg csak néha látni közvetítést, hogy egy valaha volt bajnok a negyvenes éveire emberi ronccsá válik. Azt mostanában már sajnos nem ritkáán látjuk, hogy húszas éveikben járó sportemberek (sokszor a tévékamerák kereszttüzében) a pályákon halnak meg. Nekem meg lelki és fizikai fájdalmat okoz, az ilyen eset és nagyon nem szeretem az ilyen dolgokat átélni.
Azért, mert úgy vélem, hogy ami a pályán van, az játék, és abba nem szabad belehalni! Ellenkezőleg!
Örömet szerezni, a békességet élvezni és az egészséget erősíteni kéne. Annyira szabadna csak erőltetni a testet, amennyi nem árthat neki. És, ha a másik jobb, mert erősebb, felkészültebb, vagy tehetségesebb, akkor sincs semmi baj, mert a "részvétel a fontos".
Sajnos ez a mondás, csak leírt malaszt!

Ugyanúgy, mint a buzdítás és a szurkolás egyes esetei is nélkülöznek minden kontrollt.
Vannak olyanok, akik az olimpiát (de más világjátékokat is) a féktelen nacionalizmusuk szabadjára engedésére használják. Nem a teljesítmény, hanem a másik nemzet sportolójának a legyőzése a fontos! Extrém esetekben a szabadjára engedett gyűlölet, annyira elvakított egyeseket, hogy ölni tudtak.
A lelátókon túlfűtött érzelmeit kiengedő a "szurkoló", képtelen arra, hogy reálisan mérlegeljen. Az ellenségkeresés és a megtorlás lehetőségének kutatása a fontos ezeknél az emberségükből kivetkezett "drukkereknél". A béke helyett a gyűlölet költözik a szívükbe. A sporteseményt lehet, hogy nem is látták, a konfliktus provokálása és az ártás a céljuk.
A többség meg a televízió előtt ül, és karosszékből noszogatja kedvenceit. Sokan vannak olyanok, akik csak azt számolgatják, hogy többet értek el honfitársaink, mint a másikak és ezzel különbek vagyunk egyik vagy másik nemzetnél. Nem azt, hogy a legjobb teljesítmény győzzön és reálisan, korrekten megméretődhessen minden résztvevő.
Nem kívánok minden érvet felsorakoztatni azért, hogy az árnyék sötétjét is megmutassam, ezt mindenki maga is megteheti, ha belegondol.

Azért, mert manapság ez a véleményem, az nem jelenti azt, hogy korábban én magam, nem voltam ezeknek a viadaloknak a szerelmese.
Dehogynem! Sőt ma is elolvasom a lapokban az olimpiai híreket. Csak már nem elválaszthatatlan része az életemnek. Elégedetten önkéntelenül is mosolyra áll a szám, honfitársaim sikeréről értesülve, de már nincs bennem láz, és nincs felhőtlen akarása a győzelemnek az olimpián.
Inkább kimegyek egy amatőr meccsre, megnézek íjászokat, futókat, küzdőket meg lovasokat, akik magukért, az egészségért és a barátságért teszik a dolgukat, nagy-nagy szeretettel.
Ez ma már inkább boldogít!

Eredetiben: Horváth Gyula blogja