Gyászhír: 67 éves korában elhunyt Komár László, énekes, zenész, a rock and roll  egyik magyarországi meghonosítója. Komár László súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, október elején került kórházba tüdőembóliával, nem rég hazaengedték.

Hegyi Iván, a Népszabadság rovatvezetője így emlékezik a szerdán elhunyt művészre:

A Scampolótól a fekete lakkcipőkig - Komár Lászlóért már a hatvanas évek elején bomlott a Belváros

Amennyiben a hazai tékvandóletéteményes Harmat László előbb csatlakozik a Scampolo együtteshez – csak azután került a bandába, hogy a legendás Faragó „Judy" Istvánt behívták katonának –, úgy sok jó tanácsot adhatott volna a Földgép Vállalat ifjú kommunistáinak. A pesti belvárosi Vigyázó Ferenc utcai KISZ-klub előtt ugyanis szombatonként közelharc zajlott az elkötelezett rendezők, valamint a nehéz fiúk és a nem feltétlenül könnyű lányok között, akikmindannyian be akartak tódulni a zenekar szokásos koncertjére. Ám odabenn csak kétszáz ember számára volt hely.

Azt a kétszázát!

Az együttes hatására és a rajongók bódulatára jellemző: amikor a Scampolo a Ganz-MÁVAG Golgota utcai klubjában lépett fel, a közönség 270 széket tört szét. Ezt onnan lehet pontosan tudni, hogy a kárt a zenekar tagjainak kellett megtéríteniük. Az akkurátusan kiállított számlán az említett – nem kis – mennyiségű szék ára állt.

Na igen, hatvankettőben még kevesen nyomták idehaza a rock and rollt. A Scampolo műsorán viszont Bill Haley, Carl Perkins, Little Richard nótái szerepeltek. És persze a „Királyé”. Az énekes Komár László pedig úgy adta elő Elvis Presley számait, hogy néhányan eleinte azt hitték, csak tátog, miközben a Jailhouse Rock vagy a One Night With You Mambó magnóról szól. De élőben ment, ha nem is feltétlenül az eredeti szöveggel. A Szabad Európa vagy a Radio Luxembourgról nem lehetett rendesen levenni a „lyricset”, mivel a hang hol elment, hol visszajött, és a zenekar tagjai sem voltak angoltanárok. (Bár jóval később Komár arról énekelt, hogy „No Miss, azt nem, nem, / angolórára jöttem...”) Ám a megszólalás bevadította az amúgy sem mintagyerekekből verbuválódott publikumot, és a légkör arra a hangulatra hasonlított, amelyet a Blackboard Jungle című film – pontosabban annak betétdala, a Rock Around The Clock – idézett elő annak idején az Egyesült Államokban.

Érthető, ha Komár utóbb azt is énekelte, hogy itt van Amerika...

A súlyos betegség következtében, hatvanhét éves korában tegnap elhunyt rocker még húszesztendős sem volt, amikor már bomlottak érte meg a zenekarért, amelyet úgy is említhettek volna, mint Cliff Richardot és a Shadowst: Komár László és a Scampolo. (Nemmellesleg: a falak állagára egyáltalán nem vigyázó Vigyázó Ferenc utcaiak Clifftől is játszottak néhány bombasikert.) Az őrület akkora volt, hogy a nekibuzdult hívek Wartburgostul vitték volna be az együttest a Budai Ifjúsági Parkba. Nem vicc: a zenészek a kocsiban ültek, a felhevült fiatalok meg igyekeztek felemelni a gépkocsit, hogy felsétáljanak vele a vároldalon.

Felemelő pillanat volt ez is, mint annyi más. A virtuóz Judy gitárjátéka, valamint Komár éneke 1963-ban, a régi Sportcsarnok híres koncertjén is ramazurit okozott – egyben a frászt hozta a rendezőkre, akár Szörényi Levente „fetrengős” szólói. S a lázas hangversenyek éjszakáin a rockimádók sok mindent kívántak, csupán azt nem, hogy ó, csak a hajnal jönnemár... Komárnak ugyan illedelmesen kellett átvennie az V. kerületi Kulturális Seregszemle bronzjelvényét – az énekes kategóriában Koncz Zsuzsa kapta az aranyat –, ám a „tacskók” a legkevésbé sem tartoztak a jól fésültek, annál inkább a progresszívek közé.

Komár a nyolcvanas évekre már megszelídült – ha nem is hasonlított a tizenkilencesztendős,ábrándos tekintetű Romy Schneiderre, akinek 1957-es Scampolo című filmjéről nevezték el a zenekart – , de még mindig hitelesen közvetítette az ötvenes esztendők rockmuzsikáját.

Az „Ó, csak a hajnal...”-lal országosan is befutott, tömegek hívták „a magyar Elvisnek”, és mindjárt az első szólóalbuma aranylemez lett. Összesen csaknem húsz önálló LP-t jelentetett meg, s ezek többsége széles körben hódított olyan számokkal, mint a Táncoló fekete lakkcipők, a Halványkék szemek vagy a Glenn Miller In The Moodjából magyarított Kell a nő. Az úttörő Scampolóval még nem sikerült áttörnie, de az leginkább annak tulajdonítható, hogy az itthoni viszonyokhoz képest „túl korán” jelent meg a színen. Feltétlenül a javára szól még: másodvirágzása idején a legkisebb haknin sem engedett addigra már szembetűnő pro fizmusából. S ha a kényes kritikusok olykor „epigonnak” minősítették is, a szakmában egyértelmű volt a vélemény: helye van a palettán.

Sőt megérhette azt is: divattá lett egykori Vigyázó Ferenc utcainak lenni. Napjainkban azok is úgy mondják, hogy odajártak, akik soha nem látták a rázós klubestet rendre a Tell Vilmos rockos feldolgozásával kezdő és ellenállhatatlanul folytató Scampolót.

A Földgép-kultúrtermet elkerülők legalább annyit vesztettek, mint az itthoni rockzene a távozó Komár Lászlóval. (HEGYI IVÁN - Népszabadság - nol.hu)