Egyetértéssel, de szomorúan olvastam Donáth Ferencnek, a „Teleki utca zaja” című írását, a Népszava szombati számának mellékletében.

    Egyetértéssel, mert magam is felháborítónak tartottam, hogy a Fővárosi Önkormányzat Közgyűlése, Tarlós István főpolgármester javaslatára, október 3-án megváltozatta egyes fővárosi közterületek elnevezését. A legutóbbi országgyűlési választások óta tartó átnevezési hullámnak most Pesti Barnabás, Gelléri Andor Endre, Tersánszky Józsi Jenő és Károlyi Mihály esett „áldozatul”. A névsor magáért beszél. Pesti Barnabást csak azért emelem ki közülük, mert a 24 éves fiatalembert Sopronkőhidán végezték ki a nyilas pribékek, másik két fiatallal, Kreutz Róberttel és Pataki Istvánnal együtt. Azzal a Patakival, aki 1944-ben a csepeli Weiss Manfréd gyárban dolgozott, műszerészként. Mindhárman aktív részesei voltak az antifasiszta ellenállásnak, s mindhárman az 1944. október 15-i, Szálasi-féle nyilas hatalomátvétel és az azt követő embertelen mészárlás áldozatai.

    Szomorúan, mert – a leírt tényeken túl –, a döntésben Németh Szilárd, országgyűlési képviselő, Csepel polgármestere, a fővárosi Fidesz frakció tagja, kulturális és turisztikai tanácsnoka is rész vett. Nem, mintha eddigi csepeli tevékenysége alapján mást vártam volna tőle. Egyes csepeli utcák és terek, érintettek bevonása nélküli átnevezése, a II. világháború előtti turulos országzászló megépítése, a szélsőséges szervezetek és személyek támogatása, a demokrácia egyes elemeinek figyelmen kívül hagyása, az együttműködési készség hiánya, számomra előrevetítette közgyűlési állásfoglalását, egy letűnt rendszer újjáépítése iránti elkötelezettségét. Nyirő József személyének újraértékelése körül támadt viharban tanúsított magatartásával, döntéseivel meg már „túlcsordult” a pohár. Ez nyílt, minden határon túlmutató állásfoglalás volt arról, hogy milyen alapokra akarja helyezni Csepel jövőjét. De „beszéljen” helyettem Donáth Ferenc, aki cikkében – a fenti fővárosi döntéseket, leginkább a Teleki Pálról való utca elnevezést bírálva –, éppen Teleki öngyilkossága előtti búcsúlevelét idézi:

„Ahogy a Fidesz vezér agyába (Orbán Viktor legutóbbi, Ópusztaszeren elmondott beszédét bírálja Donáth Ferenc, /a szerző megjegyzése/), úgy Csepelre, Németh Szilárd polgármester fülébe sem jutott el Teleki Pál intelme. Ahogy a kormánypárt újra temette volna Szálasi gyilkos költőjét, úgy ő Nyirő Józsefnek a Radnóti Miklós Művelődési Házban – a névadó mártírköltőt is és például Bajcsy-Zsilinszky Endrét is meggyilkoltató testület tagjának – szervezett estet és diákvetélkedőt. Nem sokkal később, októberben Pesterzsébeten rúgták hasba a zsidó imaházból kilépő, Csepelen élő Kerényi Andrást. Ezen a pályán (rúgás – elhatárolódás – röhögés ciklusú gyűlöletpályán) már végigfutottak szüleink! Teleki búcsúlevele ettől óv: <Hullarablók leszünk, a legpocsékabb nemzet>.”           

    Nincs mit hozzátennem. És nem nekem kell szégyenkeznem a leírtakért sem. Csak szomorúan állapítom meg, hogy 2010 októbere óta nem először kerül Csepel – polgármesterének, illetve fülkeforradalmi többségének a Horthy korszak újraértelmezését, bizonyos mértékű újraépítését remélő lépései miatt –, a hazai média bírálatának középpontjába. Nem veszik ugyanis észre, hogy a katasztrófába torkollott múlt utáni sóvárgásuk nemcsak a vezér vazallusi szintű, gyenge másolása, hanem esztelen menekülés is a jövő elől. A jövő, azaz a vereség elől, amely a jelenben folytatott társadalom- és gazdaságpolitika elkerülhetetlen következménye lesz. A baj az, hogy nem róluk van szó. Magyarországról.

V O X