Kedves Józsi!

Négy éve már, hogy nem vagy köztünk! Elragadott az értelmetlen halál és én –ahogy hozzám hasonlóan biztosan nagyon sokan- négy éve teszem fel magamnak ugyan azt a kérdést: miért?

Most, hogy a halálod évfordulójára szervezett megemlékezésre készülök, megpróbálok rendet vágni azokban a gondolatokban, amelyeket az elmúlt években magamban forgattam, cipeltem és csak néha, nagyon kevés emberrel osztottam, oszthattam meg...

Hasonlóan hideg, télies idő volt 2009. január 7-én. Épp vidékről tartottam hazafelé a testvéremmel, amikor felhívtak telefonon: valami történt Csepelen! Sajnos az első hívásomra megtudtam a szörnyű, máig feldolgozhatatlan hírt: kettős gyilkosság történt, amelynek Te is áldozatául estél! Csak annyi időre mentem haza, hogy a családomnak elmondjam mi történt és bementem a polgármesteri hivatalba. Információra vártam és titkon arra, hogy valaki megrázzon: csak egy szörnyű álom az egész! De sajnos ebből az álomból nem ébredhetünk fel soha…

Sokan próbálták magyarázni, megmagyarázni, félremagyarázni mindazt, ami történt! Azt is le merem írni, hogy néhányan még politikai tőkét is próbáltak kovácsolni a tragédiádból! Ezzel majd - ebben biztos vagyok - el kell még számolniuk… Álltam tétlenül, tehetetlenül és dühösen – de -akkor úgy éreztem- nem tehettem mindezek ellen semmit!

Én nem tudom, hogy mi történt! De azt tudom, hogy biztosan mi nem történt! És aki velem együtt figyelemmel kísérte a bírósági tárgyalást, vagy meghallgatta a bíró ítéletének az indoklását, hasonlóan kell, hogy érezzen!

Nem írok, nem írhatok arról, hogy milyen nagyszerű ember voltál! Megtették, megteszik ezt sokan. Olyanok, akik nálam sokkal régebben, sokkal jobban ismertek, tiszteltek és szerettek! De írok arról, hogy micsoda űrt hagytál bennem és abban a szervezetben, ahol évek óta együtt dolgoztunk, együtt vitatkoztunk! Bosszankodtunk egy-egy rossz lépésen vagy éppen örültünk egy-egy sikernek!

Az egyensúly voltál! A belső béke megteremtője! Változni és változtatni szándékozó, de egyben mértéket is tartó! Olyan társ, akinek bátran mondhattam 2008-ban: „csak akkor hiszem el bárkinek is a jövőben, hogy a megújulás híve, ha magán kezdi azt!”.

Biztos vagyok benne, hogy a segítségeddel jó úton haladtunk! És abban is biztos vagyok, hogy az elvesztéseddel hosszú időre kisiklott a szerelvényünk…!

Sokan és sokat küzdöttünk az elmúlt években, hogy ez a szerelvény ismét a megfelelő pályára álljon! Nem tudom, csak hiszem, hogy ez sikerült! Ma, négy év távlatából visszatekintve az elmúlt hónapokra és évekre viszont tudom, hogy ez a munka volt az, amit tehettünk és amit tennünk is kellett ahhoz, hogy az emlékedet, az értékeidet és mindazt, amiben hittél és amit képviseltél a szervezetünkben, megőrizzük! Megőrizzük és követendő példaként, elvárásként állítsuk, állíthassuk mindazok elé, akik Csepelért, a csepeli közéletért akarnak tenni a jövőben!

2013 elején, alig másfél évvel a következő választások előtt minden korábbinál jobban érzem a hiányát a bölcs, mértéktartó véleményednek, tanácsaidnak. De mára tudom, hogy ezeket a válaszokat magunknak kell megadnunk! Magamnak és mindazon barátoknak, segítőknek és társaknak, akik a szerelvényen vannak. És azoknak is, akik egy időre leszálltak, mert belefáradtak az utazásba, de most újra találkozhatunk velük a következő állomáson! Mindazoknak, akik ma ott lesznek a temetőben! Együtt, közösen!

Én azzal tisztelgek az emléked előtt, hogy nyíltan vállalom a gondolataimat és a szándékaimat! Úgy, ahogy Tőled is láttam!

Takács József, nyugodj békében!

Az írás eredetiben: SZENTECZKY JÁNOS WEBLAPJA