Kedves lakóhelyünk a jelenlegi Fideszes vezetésének botladozásai miatt elérte azt, amit korábban csak igen nehezen, derekas és országra szóló teljesítmények után tudott megtenni! Csepel az országos lapok (és ezzel együtt a közvélemény) érdeklődésének homlokterébe került. Folyamatosan szóbahozzák az itteni folyamatokat, és elrettentő példaként állítják a hazai és nemzetközi közvélemény elé. Nem az eredményeket, (mert az szerény) hanem a botrányokat (mert az van dögivel)! A vezetés megfelelési kényszerében, agresszivitásában felülmúlja a többi fideszes városvezetést.

Az itteniek, mindent nagyobbra csinálnak, mindent radikálisabban tesznek, mint hasonszőrű társaik máshol. (Ehhez a lojalitást jóval meghaladó mértékben asszisztálnak nekik az apparátusból is.) Egyetlen kritérium vezérli őket: a vezér akaratának kifürkészése és a minél gyorsabb, minél kedvezőbb kiszolgálása. Ez a kritikátlan alávetettség abból táplálkozik, hogy nincs is más zsinórmértékük, amihez igazodni tudnának. Nincsenek csepeli tapasztalataik, többségében nincsenek csepeli kötődéseik. Ezek hiányában viszont nem lehet a városrész igényeit megismerni, és tradícióira építeni. Úgy vélik, hogy kedvük szerint átírhatják, átszabhatják Csepel múltját, jelenét és jövőjét, mert hatalmukban áll.

Ezt az önsorsrontó politikát folytatják az itteni lakókkal szemben. A határozottság, a durvaság és az agresszió az egyetlen fegyverük mellyel a kétségbeesett tanácstalanságukat leplezik. Összekülönböztek már mindenkivel, megsértettek, már mindenkit, akit lehetett. Nem kíváncsiak a folyamatokra, nem érdeklik az itteniek értékei és érdekei. Csak a saját beteges ideológiájukat akarják rákényszeríteni a csepeliekre. Ha kell, nekimennek a vállalkozásoknak, a civil szervezeteknek, kisebbségeknek, apparátusnak, művészetnek, és folytatható a sor napestig. Most a Munkásotthon megszerzését erőltetik!

Az utolsó lépések megtételét láthatjuk azon a sakktáblán, ahol olyan felállást produkáltak, hogy csupa tiszt állt a kevés gyalogossal szemben. A Munkásotthon megszerzése az egyik legfontosabb céljuk volt. Úgy vélték, hogy ez olyan, mint amikor a kalózok elfoglalnak egy hajót.

A győzelem akkor teljes, ha a hajóhidat is megszerezték. Az áru, a kincs, a rakomány és a legénység nem a hídon, hanem a fedélzeten, a tatban és a raktárakban van. Mégis az ehhez képest értéktelen hajóhíd elfoglalása jelenti a győzelmet.

A Fidesz 2010-ben mindent megszerzett! Vezetőik mégis úgy érezték, hogy nincs a kezükben a hajóhíd. Csepel szellemi életének vezér intézménye a Munkásotthon, nem hódolt be. Nem, mert nem is tehette. A munkásotthon ugyanis nem elsősorban épület, vagyontárgy, hanem hagyományokra épülő szellemi érték. Ezt kiforgatni, átállítani, szolgasorba kényszeríteni, nem lehet, mert a lételemét veszti el.

A Munkásotthon ennek a településnek a terméke! Adakozásból, lemondásból, verítékből, törekvésből és a dolgozó emberek tudásvágyából építkezett. Jelkép, amelyik a különböző szakmák dolgozóinak egységes törekvését és reményét mutatta. Azt a reményt, amelyik a szabadságot, az emberi kiteljesedés és méltóság elérésének lehetőségét jelentette. Ezt a szabadságot elvenni nem lehet! Lehet viszont, mondvacsinált okokra hivatkozva visszatartatni a törvényesen járó állami támogatást, eltiltatni az iskolásokat a látogatásától, és bojkottálni a kapcsolatokat. Csepel viharos történetének voltak már igen megrázó epizódjai. Olyan azonban még nem volt, amikor saját vezetői akarták volna megfojtani az itteniek szülöttjét.

A képzeletbeli sakktáblán, matt közeli helyzet ált elő. A Munkásotthon a bevételek megcsappanása következtében és a politikai ellenszélben nem képes a továbbiakban talpon maradni. Nincs más lehetőségük, mint három éves keserves és kitartó küzdelem után feladni a kilátástalan küzdelmet. Minden ereje elszállt, kivéreztették!

A szabadság a függetlenség és a dolgozói törekvés jelképe hamarosan elbukik Csepelen. A világ csúfjára, egy más érték, egy avítt ideológia igyekszik a falai közé furakodni a szent Imre térről.

Ez is egy epizód, egy csepp lesz a botrányokhoz, lenyúlásokhoz hozzászokott kerületünk életében. Most már csak az a kérdés, hogy hányadik? Mert lehet az utolsó is. 

Forrás: HORVÁTH GYULA blogja