„Csepelen a 2010 óta regnáló vezetők, (országgyűlési és fővárosi képviselőivel az élen) erős indíttatást éreznek magukban azért, hogy az egyébként is fékevesztett ideológiai alapú emlékezeteltérítést megelőzzék. A kerületi szerviensek loholása állva hagyja az élenjárókat is, ha "speciális tényközlésről", vagy bármilyen marhaságról van szó! Imát mondatnak a vezérért, a nyilas képviselő emlékére tanulmányi versenyt szerveznek, aztán amikor a felháborodott (világ) közvélemény rákényszeríti őket, - ellenvágásként - zsinagóga-építést mímelve és Radnóti szobrot állítva visszavonulnak! Mai képviselőink az országgyűlésben csak a szégyenteljes rezsiátverés, a kilenc négyzetméteres lakás, meg a "lekurvaanyázás besmúzolása" ürügyén kerülnek az országos érdeklődésbe. Itt már nem az X, vagy az Y képviselő neve jelenik meg, hanem ’a hülye csepeli’ válik szállóigévé az országban!... Olyan világot akarnak kőbe vésetni, ahol természetes, hogy a szegény éhezik, fázik, munkáért és kenyérért esdekel, a gazdag meg tobzódik a jólétben és lenézi, kisemmizi az elnyomottat…. A revíziós emlékmű az angyalos molinóval és a nagy Magyarország virágágyás a szent Imre téren, a székely zászló a közintézményeken, és tragikus mementóként a ’szegénytemető’ megszavazása jelképezi az ő testvériségüket.” –írja három évnyi csepeli fideszes tobzódásról Horváth Gyula, aki ezzel kapcsolatban lejegyzett még több más figyelemre méltó gondolatot is:

Az elmúlt három esztendőben igazán hozzászokhatott már a nemzet, hogy vezetői a maguk ideológiájának alátámasztására megemlékezéseket rendeznek. Persze nem mindenki örült ezeknek az emlékezéseknek, de a nép tűrte. A választáson kétharmadot szerzettek, pedig úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük. Nem baj, hogy nem mindenki, de a szavazók többsége őket támogatta - vélték. Azt nemigen mérlegelték, hogy a választáson kapott mandátum nem erre szólt. Gátlástalanul megkezdték az emberi gondolat és emlékezet átalakítását.

Szobrokat döntöttek, fákat irtottak, és régi emlékműveket állítottak. Vissza akarták csinálni a múltat, meg akarták változtatni a történelmet. Azt a múltat akarják az emlékezet középpontjába helyezni, ahol az emberi megkülönböztetés és az elnyomás volt természetes e hazában. Olyan világot akarnak kőbe vésetni, ahol természetes, hogy a szegény éhezik, fázik, munkáért és kenyérért esdekel, a gazdag meg tobzódik a jólétben és lenézi, kisemmizi az elnyomottat.

Grófokat, hercegeket a főterekre, proletárköltőt a Duna partra - ez a szemléletük lényege! Így gondolkodnak, ezt mutatják szobraik, intézmény- és utcaneveik, de főleg törvényeik, rendeleteik! Sokan kaptak a fejükhöz, amikor érzékelték, hogy az addig megszokottakat milyen gátlástalanul változtatják meg a ma uralkodói. A történelmünket és a kulturális örökségünket kezdték ki. Szelektálták a történelmünket és szelektálták őseink élettörténetét. Az elnyomatás, az éheztetés, a tanulástól és kultúrától való eltiltás kimaradt, a szenvedés, nyomor és igazságtalanság megtestesítőinek jelképei pedig gőgösen újra visszatérnek. Nem az a legnagyobb baj, hogy az utcanév-táblákra, meg a főterekre, hanem az, hogy a ma uralkodók gondolkodásába!

Előkerültek olyan vitatott politikusi szobrok, mint az Andrássy meg Tisza, és kerültek süllyesztőbe Károlyi, Radnóti Miklós, meg József Attila! Amelyeket "hivatalosan" nem sikerült eltávolítani, (mint Radnóti) az a „véletlen baleset” áldozatává vált. Előszedtek olyan alkotókat, mint Wass Albert, Tormay Cécile, vagy Nyírő József. (Ez utóbbi hamvainak siralmasan borzasztó, "táskás szállítása" egy államtitkár részéről, az egész nemzetet szégyenítette és alázta meg. A világban ugyanis nem egyes emberek nevei, hanem a magyarok kifejezés marad meg, amikor ezek a józanész határát átlépő dolgok szóba kerülnek. Így az ő szégyenük, a mi fejünkre szállt!)

Csepelen pedig a 2010 óta regnáló vezetők, (országgyűlési és fővárosi képviselőivel az élen) erős indíttatást éreznek magukban azért, hogy az egyébként is fékevesztett ideológiai alapú emlékezeteltérítést megelőzzék. A kerületi szerviensek loholása állva hagyja az élenjárókat is, ha "speciális tényközlésről", vagy bármilyen marhaságról van szó! Imát mondatnak a vezérért, a nyilas képviselő emlékére tanulmányi versenyt szerveznek, aztán amikor a felháborodott (világ) közvélemény rákényszeríti őket, - ellenvágásként - zsinagóga-építést mímelve és Radnóti szobrot állítva visszavonulnak! Mai képviselőink az országgyűlésben csak a szégyenteljes rezsiátverés, a kilenc négyzetméteres lakás, meg a "lekurvaanyázás besmúzolása" ürügyén kerülnek az országos érdeklődésbe. Itt már nem az X, vagy az Y képviselő neve jelenik meg, hanem a "hülye csepeli" válik szállóigévé az országban!

A revíziós emlékmű az angyalos molinóval és a nagy Magyarország virágágyás a szent Imre téren, a székely zászló a közintézményeken, és tragikus mementóként a "szegénytemető" megszavazása jelképezi az ő testvériségüket. Sajnos nem népekkel és emberekkel, hanem mítoszokkal és ármány-eszmeiséggel ápolnak ők jó viszonyt. Az önkormányzati épületen, meg a túlméretezett érzelemre apelláló, de a tudományosság próbáját ki nem álló emlékhelyekkel operálnak. Mindezt oly mértékben primitíven kivitelezve, hogy az már nem csak a csepelieknek, hanem a táblán megjelenteknek és örököseinek is szégyen. Ide tartoznak a kommunizmus áldozatait és a lengyel barátságot jelképező "emlékhelyek". Ezek nem tiszteletet, hanem ellenszenvet, viszolygást keltenek az itt lakók körében! Na, nem azokkal szemben, akikkel e nép régi barátságban, testvériségben és ősi szimpátiában élt, hanem azokkal szemben, akik mértéktelen hiperaktivitásukban és ostoba szárnyalásukban mindezt a nevetség tárgyává tették.

Ez az emlékezet, nem a magyarság, nem a csepeliek emlékezete, hanem azoké, akik nem értik ennek a közösségnek a nyelvét és érzelemvilágát. Egy speciális emlékezet, amelyiknek semmi köze az itt élő emberek széles köreihez. Annál inkább van köze azokhoz a kliensi paktumokhoz, amelyek egzisztenciájuk meggyökeresedését, anyagi és kulturális monopóliumuk dinasztikus megalkotását jelentik. Mind ezt úgy, hogy közben gátlástalanul letaposnak mindent,(és mindenkit) ami (és aki) az útjukba kerül! Hogy hagyjuk-e? Erről szól majd 2014!

Forrás: Horváth Gyula EMLÉKEZET című blogbejegyzése