Ünnepelni a múltból csak azt a hagyományt lehet, amit a jelenben és a jövőben is élőnek látunk, érzünk. Ünnepelni a folytonosságot lehet és kell. Ami ezen kívül esik, az csupán a megbecsült, de holt emlékezet része marad.
Magyarországon a nemzetnek március 15-én nincs mit ünnepelnie. Az állami progresszivitás folytonossága megszakadt, a közösségé ellenzékbe szorult. Emlékezni az ünnep visszavételéért érdemes és muszáj is. Az ünnep holnapi lehetőségéért.
Mi volt 1848-49? Persze, polgári forradalom és szabadságharc. Polgári forradalom: az európai progresszív hullám része, a nemzetté válás, a liberális, polgári parlamentáris berendezkedés kezdetének, a nemzeti identitás sűrűsödésének történelemben ritka kegyelmi pillanata. Szabadságharc: mára már a nemzet mitológiájának talán egyetlen vitathatatlan és megkerülhetetlen darabja. A tiszta forradalom, a korabeli nagyhatalmi diplomácia érdekalapú cselszövésének és a cári Oroszország hadseregének valóságosan is vérbefojtott áldozata, "akit" aztán - megfosztva forradalmi hevületének tisztaságától - az osztrák-magyar elit kompromisszuma 1867-ben életre lehelt. Erre kell emlékeznünk.
Mit lehetne ünnepelnünk? A progresszivitás élő gondolatát.
1989-90-ben a történelem ritka adományaként még egyszer megismétlődött a kegyelmi pillanat.
A nemzet a geopolitikai változások és a belső erjedés következtében kiszabadulhatott a hitehagyott szovjet birodalomból, s szabad akaratából csatlakozhatott a Nyugathoz, ahová ezeréves történelme során mindig is vágyott. Szabad lett és független, megkezdhette kiépíteni a szociális piacgazdaságot, a polgári demokrácia intézményrendszerét.
A kísérlet - mára kiderült - nem sikerült. Túl nagy volt a remény, túl kevés a valóság érzékelése. Nem akadt olyan politikai elit, amely a valósággal szembesítette volna a nemzetet, nem volt elég józan az értelmiség, hogy figyelmeztessen: a demokrácia nem elérendő és elért cél, hanem naponta kivívandó eszköz. A szabad, autonóm polgár életének eszköze. Az elviselhetőségen túl, semmi nem tette vonzóvá a mind inkább elnyomorodó, szegényes polgári hagyományokkal élő emberek szemében a demokráciát, amelynek lassúságát tehetetlen, rendetlen tohonyaságnak, működési mechanizmusát kiismerhetetlennek, pártpolitikai harcait kofacsatáknak élte meg.
Nem ok nélkül.
A liberális-baloldal kormányzása képtelen volt a saját értékei mentén modernizálni az országot, aztán tehetetlenül nézte, amint a lehetőség a jobboldal ölébe hullott. 2010-ben a Fidesz a parlamenti kétharmaddal pedig olyan lehetőséget kapott, amilyenre sehol a demokratikus Európában még nem volt példa. A "választói felhatalmazást", "az emberek akaratát" kihasználva a jobboldali elit viharos gyorsasággal és hihetetlen agresszivitással legyalulta a parlamentarizmus még kiforratlan intézményrendszerét, saját akarata alá vetette a szabad sajtót, a nyilvánosság meghatározó részét, a gazdaságban pedig mind a piacot, mind pedig a nemzeti jövedelmet erőszakosan újraosztotta. Mamelukrendszert épített és épít, miközben mind az egyéni mind a közösségi autonómiát elfojtja. Terebélyesedik az autoriter rendszer, hájasodik az állam. A hatalom a kormányfő politikai filozófiájához igazodva haldoklóként temeti a Nyugatot, s keres "kiutat" a Kelet tekintélyelvű rendszereinek udvarában.
A nemzet meghasadt identitással figyelheti, amint 1848 állami drapériái elől mameluk siserehad szorítja ki a hajdani főszereplőt, a szabad, autonóm polgárt.
Nem ünnepelhetünk hát, mert nincs kit. Emlékeznünk viszont kell arra, akit ünnepelnünk kellene.
Friss Róbert
Forrás: NÉPSZAVA
Illusztráció: PETŐFI SÁNDOR 1848-as dagerotípiája
